Itt válik kétfelé az út, jobbra a Tompa László (volt Árpád) utca a Varga patakig nyúlik le, míg balra a Vár utcán keresztül bejutunk a központba. Különösen ér­dekesnek találtam a külső téglamintázatot, amely már akkoriban magával ragadott. Hasonló megoldással más­hol nem találkoztam a vá­rosban. Most, a felújítás során, újra volt alkalmam megcsodálni az épületet. Igen, lehet így is építkezni – vagy inkább helyreállítani: amikor egy lakóháznak vissza­­adják egykori fényét és mél­tóságát. Jó gazdára talált. Az új tulajdonos igyekszik megőrizni az épület eredeti karakterét: a tégladíszítés, az íves ablakok és a tagolt hom­lokzat szépen visszaadják a régi, polgári hangulatot. Sok olyan véleményt hallottam, miszerint a ház párhuzamosan épült a szomszédságban épülő Magyar Királyi Főreáliskolával, melynél 1880-ban kezdődtek el a munkálatok, mi több, ugyan­azok dolgoztak a háznál, mint az iskolánál. A tégla színvilága és a szürkés lábazattal al­kotott kombináció elegánsra sikerült: nem hivalkodó, mé­g­is tekintélyt parancsoló. Az ablakkeretek, párkányok, a bejárati ív finoman és gon­dosan kidolgozottak – látszik, hogy nem „összecsapták” a munkát. A homlokzati pe­csétes téglákon megjelenő kalapácsok motívuma utalhat a kézművesmesterségekre, de a középkori céhes rend­szer társadalmi struktúráját is felidézi. Ezeknek a jel­képeknek kiemelt szerepük van az építészeti örökség meg­őrzésében, hiszen segítenek abban, hogy a jövő nemzedékei is megismerhessék és meg­becsülhessék az elődök tel­jesítményét. A pecsétes tég­lák között – köztük a két kalapácsost a bejárati oldalon is láthatjuk mint díszítőelemet. A Tompa László utca felőli oldalon lévő téglafal felületén olyan 180 cm magasságban ceruzával vagy karcolással készült feliratok találhatók a 19–20. század fordulójáról. Igazán örvendetes, hogy nem letörölték, hanem kon­zerválták, ez is az igényességet jelzi, és láthatóvá tették a 19–20. század fordulóján készült feliratokat, hogy az utókor is láthassa. Utánanéztem, ki lehetett Bagó Gyula fő­reáliskolás, akinek kézírását 1905 óta őrzi az egyik tégla. Édesapja, aki szintén Gyula volt, egy ismert udvarhelyi kereskedő volt, a család a Szentimre utcában lakott. Egy évvel később felesége, Bagó Gyuláné, szomorú szívvel tu­datta a város lakóival férje elhunytát. Tíz gyermek ma­radt utána árván.
A K. Gy. monogrammal ellátott pecsétes tégla Kozma György nevét örökíti meg. Kozma György a 19. század végén és a 20. század elején a pápai téglagyár tulajdonosa volt.

A Tompa László utca felőli homlokzaton összesen hét ab­lak­fülke található, ezek kö­zül három vakablak. Az épü­let stílusa eklektikus, neo­re­neszánsz jellegű, a 19. század végén épülhetett. Pontos épí­tési dátumát és az eredeti építtető személyét nem is­merjük. Azt azonban tudjuk, hogy 1926-ban Ungár József és felesége, Orbán Berta, két­száznyolcvanezer lejért vá­sárolták meg az ingatlant. 1947-ben az épület László Len­ke tulajdonába került.
Ha elkészülnek a felújítással, az épületben fogászati és sze­mészeti rendelő kap helyet.
Sűrű hóhullásban lépünk be a főkapun, amelynek res­taurálása még hátravan. Egy zárt udvarba érkezünk; bal­oldalon egy faház áll, ahová később még benézünk. Jobbra nyílik a főbejárati ajtó, amely a restaurálás után úgy ragyog, mint egykor fénykorában. Bent öt szobát számolok össze. A sarokszoba különleges, hi­szen az a sarki ajtón keresztül is megközelíthető. Hamarosan visszakerülnek a mennyezeti felülvilágító ablakok is – egykor három ilyen volt az épületben, színes üvegezéssel. Nem kizárt, hogy az épületet eredetileg fotóműteremnek vagy festő­műteremnek is szánhatták. Ez az elképzelés nem alapta­lan, hiszen nem messze innen működött Ferenczy Lukács fény­­képészete is. Ahogy ígér­tem, benéztem az átalakítás alatt lévő faházba is, teljesen ki volt csomagolva. Egykor en­nek a főútra néző ablaká­ból integetett Bucsi Dezső, a város kedvenc és népsze­rű fodrászmestere, akinek itt volt a fodrászműhelye. Dezső bácsi nemcsak kiváló fod­rász volt, hanem tevékenyen részt vett a város művelődési életében. Tagja volt a Székely Dalegyletnek és a műkedvelő színjátszó csoportnak. Így kun­csaftköre is a vidámságot és dalolást kedvelő emberekből került ki. Aki nála szépítkezett, annak garantálva voltak a vidám percek, hiszen Bucsi Dezső egy jó humorú, min­dig vidám ember volt éltében, ezt én is megtapasztalhattam. Nem vé­letlen, hogy egy kapun jártak be Ungárékkal, hiszen rokoni szálak kötötték össze őket.