Kopacz László képzőművész munkáiból nyílt kiállítás karácsony előtt Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében. A két hónapig látogatható tárlat anyagát Túros Eszter művészettörténész méltatja. Akik látták Kopacz László néhány évvel korábbi, első csíkszeredai kiállítását, most könnyedén felidézhetik azt a tiszta, élénk színekből, személyes és underground szimbólumokból építkező, a graffitik világára emlékeztető expresszív képi világot, amelyet már-már fotorealizmusba hajló portrésorozattal társítva mutatott be. Most is valami hasonló történik, két különböző látásmód egymást kiegészítve, ugyanazokban a képterekben még inkább beszélő viszonyba keveredik egymással. Kopacz László bizonyos értelemben underground figura, aki extrém sportok bűvöletében szocializálódott, és bár soha nem művelte, mindig vonzódott a grafittik gyakran túlzsúfolt, információkban gazdag, látszólagos kaotikussága ellenére sajátos rendbe szerveződő világához. Ebben a kifejezésmódban találja meg személyes hangját, alakítja ki absztrakt szín- és formatörténésekbe jól illeszkedő jelképeit, amelyek értelmezéséhez elsősorban az ihletforrást jelentő szubkultúra közege nyújthat fogódzókat. Ennek a kiállításnak a kiindulópontjai viszont azok a törzsi kultúrákat felidéző, realisztikusan megfestett portrék, illetve azok az adott kultúrához kapcsolódó totemisztikus tárgyak, jelek, amelyekkel, konkrétságuk, fotószerűségük ellenére valami hasonló történik, mint az absztrakt képalkotás szintjén. Valószínűleg éppen ezzel magyarázható Kopacz László kötődése a totemizmushoz, amelynek ugyan nem ás a mélyére – annak mágikus, spirituális jellege érdekli, az a védő, oltalmazó, ugyanakkor felszabadító erő, melynek segítségével felszínre tudja hozni személyes tartalmait, hogy őt idézzem: fellelheti személyes totemeit, alkotói szabadságát. A láthatatlan foglalkoztatja, ami a felszín alatt található, under ground – illetve a látható és láthatatlan dimenziók közti összefüggések, átjárási lehetőségek. Úgy tűnhet, hogy ezek a képek ellentétekre épülnek: múlt–jelen, absztrakt–figuratív, a címbeli fogalmak egymást kioltó és újrateremtő feszültsége, és folytathatjuk. Amik itt igazán érdekessé válnak, azok éppen a különbözőségekben, különösségekben fellelhető, a felületeken túlmutató összefüggések és hasonlóságok. A graffiti egyszerre szubverzió, szembefordulás az ún. magas művészettel – vagy szelídebben szólva mainstreammel –, amely úgy bont falakat, hogy átjárási lehetőségeket teremt, láthatóvá tesz korábban elszigetelt, csak jól körülhatárolható közegeken belül nyilvánvaló tartalmakat – túl a személyes szabadság- és identitáskeresésen, felszínre hozza ennek a nyilvános jellege ellenére is elszigetelt művészetnek a karakterjegyeit. Kopacz László úgy vet fel alapvető kérdéseket, úgy nyit spirituális dimenziókat, úgy önreflexív, hogy képeinek furcsa kettősségét mindvégig valamiféle egzisztenciális derű, játékosság, érteni és megismerni vágyás járja át.