Ezúttal a Hargita Nemzeti Székely Népi Együt­tesnél próbáltuk ki, milyen egy hivatásos néptáncos bőrébe bújni. Mivel épp legújabb, kÚtjaink című folklórműsorukat készültek bemutatni, ezért a próbafolyamat végébe csöppentünk bele. Az előadás több műsorszámból áll: van benne mezőségi legényes, forgós-forgatós páros tánc, széki, bonchidai, kalotaszegi, felső-tiszavidéki, vajdaszentiványi, magyarszentbenedeki és me­ző­kölpényi néptánc. Ének, tánc, zene, csujogatás, dobbantás, pördítés és sokféle nép­viselet van a fol­klór­mű­sor­ban, amelyről Kelemen Szil­vesz­ter táncos azt mondta, hogy aki szereti a néptáncot és a viseletet, annak látnia kell az előadást.

A bemutató előtt, pénteken vettünk részt először a táncosok próbáján, amelyen a műsorszámokat egyben próbálták el. A Városi Művelődési Ház kamaratermében voltunk, és Szabó László művészei vezető volt az „idegenvezetőnk”, aki elmondta, a műsorszámokat a táncosok már jól begyakorolták, csak a kötéseket kell elpróbálják. Értetlen tekintetem elárulhatta, halvány lila gőzöm sincs, hogy a néptáncos – és előadóművészi – szakzsargonban mit jelent a kötés, mert László – becenevén Laca – rögtön elmagyarázta, hogy a kifejezés azokat a lépéseket, mozgásokat jelenti, amelyek összekötik a különálló műsorszámokat. Mivel a próba elején alaposan be kell melegíteniük a táncosoknak, és ehhez nem szükségeltetik különösebb szaktudás, ezért csak ekkor álltam a táncosok közé. 

– Rövid bemelegítés lesz, szünetben elpróbáljuk a kalotaszegit, majd a kötéseket, a végén pedig az egész műsort egyben

– hangzott Bara Szabolcs tánckarvezető utasítása, aki a bemelegítést vezette.

Szép kis próba, jókor jöttünk, gondoltam, ha még a szünetben is ropják. A bemelegítést Bara Szabolcs vezette, a háttérben népzene szólt, és bár rövidnek nevezte, én nem mondanám annak. A minden izmot és ízületet alaposan átmozgató gyakorlatok nemcsak engem izzasztottak le, de amíg nekem figyelnem kellett minden utasításra és lépésre, addig a táncosok rutinszerűen, könnyedén mozogtak. Bara Szabolcs nem viccelt, a bemelegítés utáni szünetben tényleg a kalotaszegit próbálták el, de én ezt már a kényelmes nézőtérről, ülve figyeltem, mert a két bal lábamnak nem volt mit keresnie a táncosok között.
Közben Halász Annával, az egyik fiatal táncossal beszélgettünk, aki elmondta, hogy minden hétköznap reggeltől délutánig gyakorolnak, és az együttes tagjai közül sokan délután a környékbeli falvakban tanítanak néptáncot felnőtteknek, gyermekeknek. Fizikailag igencsak kimerítő munkájuk van, és nagyon kell vigyázniuk testi épségükre, hiszen egy sérülés vagy betegség hosszú ideig akadályozhatja őket a gyakorlásban, ezért minden nap végén alapos nyújtást tartanak.
Idegenvezetőnk, Laca elmondta, hogy a tagok között van, aki már harminc éve az együttesnél táncol, és van, aki idén szeptemberben csatlakozott. A létszámuk megfelelő, aminek nagyon örülnek, mert elmondása szerint voltak áldatlan idők, amikor túl kevesen voltak, mindössze nyolc-tíz pár állt a színpadra. Mint mondta, műsoraikat nemcsak szűkebb hazánkban, hanem Erdély-szerte, akár külföldön is bemutatják. Szívesen járnak a szórványvidékre, akkor is, ha egy kis falu művelődési házának kis színpadán lépnek fel, mert azt a meghatottságot, amit az ottani nézőkön látnak, sehol máshol nem tapasztalják. Ugyanakkor Laca szerint nagyvárosokban is jó tapasztalat fellépni, hiszen akkor sem volt rossz dolguk, amikor a fényűző, tündöklő Dubaji Világkiállítás román pavilonjába hívták meg az együttest.

Közben a többiek javában ropták a táncot, a legény­ek épp legényeseztek, amit nézni igencsak könnyű, de járni annál nehezebb. A né­ző­tér­ről könnyűnek és akro­ba­ti­kus­nak tűnő ugrások, láb­len­dítések, figurázások és csapásolások nem kis erőfeszítésbe kerülnek, és jó fizikai állóképesség, koordináció, erőadagolás és egyensúlyérzék kell hozzá, nem beszélve arról, hogy a táncosnak figyelnie kell társaira is, mert ha közölni akarnak egymással valamit, akkor azt nonverbálisan kell megtenniük. Mindez a nézőtérről nem látszik, de ha az együttes műsorainak nézői azt is látnák, hogy a táncosok hogyan szuszognak és izzadnak a legényes után, akkor tudnák, hogy miről beszélek.
A snurpróba előtt – újabb szakzsargon, a snurpróba azt jelenti, hogy zsinórban próbálják el a műsorszámokat, az átkötésekkel együtt – tartottak egy kis szünetet. Ezalatt György Pirossal beszéltem, aki 1990 óta tagja az együttesnek, és jelenleg nyugalmazott néptáncosként vesz részt a próbákon és előadásokon.

– A néptánc része lett az életemnek, ezt nem lehet csak úgy abbahagyni. A táncban mindent ki lehet fejezni, örömet, dühöt, szomorúságot

– mondta György Piros, majd hozzátette, hogy amíg csak tud, táncolni fog.
Amikor megérkezett András Mihály, az igazgató, elkezdődött a snurpróba. Ha voltak is bakik, nekem, a kívülállónak nem tűnt fel. Az igazgató figyelemmel követte a néptáncosok minden lépését, majd megjegyzéseit a próba végén megosztotta a csapattal. A próba mozgalmas hétvége ígéretével ért véget, ekkor tudtam meg ugyanis, hogy a színpadot is a táncosok készítik elő.
Vasárnap csatlakoztunk tehát a Hargita együttes tagjaihoz, akik érkezésünkkor már javában dolgoztak a Városi Művelődési Ház színpadán. Díszletet ezúttal nem használtak, de a vásznakat, amelyek háttérként szolgáltak, fel kellett helyezni a tartórudakra, illetve a színpadon levő gumiszőnyeget is le kellett ragasztani. Sok kéz, hamar kész – tartja a mondás, de ez sekély vigasz lehet a hivatásos néptáncosoknak, akiknek minden egyes fellépés előtt feladatuk berendezni a színpadot. Mint mondták, hazai pályán még hagyján, de amikor idegen településeken lépnek fel, mindenre (is) fel kell készülniük. Miután elkészült a színpad, ismét elpróbálták a műsort, külön figyelve a megvilágításra, majd – lévén vasárnap – ők is pihentek.

Hétfőn már népviseletben próbáltak, és a népviseletbe öltözést én sem hagyhattam ki. A társulat kellékesétől, Veress Arankától kértem egy népviseletet – kaptam is egy jobbágytelki menyecskést. Amint felvettem a szoknyát és a vizitkát – ing helyett viselt, bársonyból készült, díszített, hosszú ujjú felső részt – éreztem, hogy határozott, egyenes tartást ad a népviselet. A méret találó volt, épp, mintha a saját székely ruhámban lettem volna, hisz abban sem hajladozok össze-vissza, a hátam pedig akkor se tudna görnyedt lenni, ha akarnám. Miközben felpróbáltam a népviseletet, a táncosok egymás után érkeztek vállfával a kezükben, hogy elvegyék a műsorszámokhoz szükséges viseleteket. Azért, hogy minden táncos gyorsan megtalálja az általa használt viseletek darabjait, megszámozzák a ruhákat, így például a 113-as ruhákat csak egy táncos használja. Egy-két kérdés után („Hol vannak a székely ingek?” vagy „Hol vannak a civil ingek?”) minden ing, nadrág, mellény, szoknya, alsószoknya stb. előkerült. Ezt azért hangsúlyozom, mert Aranka szerint az együttes ruhatárában legalább ezer viselet van, amelyeknek a tisztítása, vasalása, tárolása nem kis feladat. A lányokat előbb szolgálták ki, hiszen nekik sokkal több időre van szükségük, amíg elkészülnek. Nemcsak az öltözés miatt, hanem azért is, mert be kell fonniuk egymás haját, és a sminkelés is az ő feladatuk. A női öltözőben még javában készültek a lányok, amikor a fiúk már népviseletbe öltözve ismételték a figurákat.

Az előadás nyolc műsorszámból áll, ez idő alatt a táncosoknak ötször kell átöltözniük, és nincs sok idejük rá. A lányok szerint két perc alatt át lehet öltözni – ehhez képest én hosszú percekig piszmogtam a kötőkkel és gombokkal. El sem tudom képzelni, hogy mi mehet végbe a színfalak mögött két műsorszám között.

Végül a táncosok a fokozatosan felépített műsort még egyszer elpróbálták, ezúttal népviseletben, megfelelő fényekben, az általuk előkészített színpadon. Ekkor volt látható igazán, hogyan áll össze egy ilyen folklórműsor: a koreográfusok megalkotják az egyes műsorszámokat, ezeket külön-külön alaposan begyakorolják, majd együtt is próbálnak, összekötik a különálló műsorszámokat, előkészítik a színpadot, felöltik a népviseletet, közben folyamatosan próbálnak, ismételnek, gyakorolnak, hogy a bemutató előadáson minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Csak a közönség hiányzott a nézőtérről.
Igaz, a hivatásos néptáncosoknak nem egy átlagos napját követtük végig, hanem a próbafolyamat utolsó fázisát, de betekintést nyertünk a táncosok nem kissé fárasztó mindennapjába és a színfalak mögé is, ami nem mindennapi dolog. Azt hiszem, hogy ha valakinek a néptánc és a népi kultúra a mindene, szeret mozogni és csapatban dolgozni, akkor számára a legnagyobb boldogság az lehet, ha hivatásos néptáncos.