Hirdetés

Marosán Csaba és a leporolt költők

Demeter Adél-Hajnalka
Becsült olvasási idő: 2 perc

Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze évek óta járja Erdély különböző szegleteit: templomokban és iskolákban tart irodalmi előadásokat. Hivatása az irodalomnépszerűsítés és a kreatív magyar irodalmi nevelés. Minap a Homoródszentmártoni Református Egyházközség meghívására tartott előadást, ennek apropóján kérdezte Demeter Adél-Hajnalka missziós tevékenységéről és az erdélyi közönségről. – Kolozsváron él, de gyakran a nagyvárostól távol is tart előadást. Milyen sikerélményei voltak a vidéki közösségekben? – Sikerélmény mindenhol van, viszont vidéken nagyon-nagyon őszinte emberi gesztusokkal lehet találkozni. Egy-egy idős ember kézszorításában, könnyeiben oda-vissza érzékelhető – színészi szaknyelven – a katarzis. Ilyenkor tapasztalom meg, hogy célba ért az üzenet: mindaz, ami száz vagy százötven évvel ezelőtt megfogalmazódott akár egy erdélyi magyar költőben, íróban, az napjainkban is, ugyanolyan aktualitással bír. A sikerélmény ott kezdődik, amikor mosolygó arcokat látok, vagy megható pillanatok alakulnak ki, és érzem, hogy a közösség visszavár. Ez egy fontos kulcsszó a Templom és iskola című missziómban. Mindenhová elvinni az irodalmat, ahol magyar ember él Erdélyben – a közösség méretétől és számától függetlenül. – Mit gondol, miért fontos, hogy vidéken – ahol nincs színház, gyakran még a könyvtár sincs használatban – a közösség irodalmi szövegekkel találkozzon? Mennyire jó befogadó egy kulturálisan elszigetelt falusi közösség? – Az én ars poeticám egyezik Erdély egyik legnagyobb szellemi vezetőjének gondolatiságával, Márton Áron püspökével: nélkülözhetetlenül fontos, hogy „tanítsunk irodalmat”. „A nyelv volt mindig a leghűségesebb kísérőnk a történelmünk során. Irodalmunk gazdagságában és színvonalában vetekedik a nagy európai nemzetek irodalmával. Érezze meg a nép, a nyelv sok ízét, a benne rejlő – a szegénynél és úrnál egyazon lelket felmutató erőt.” Évek óta ezzel a szellemiséggel járom Erdély templomait és iskoláit, azt hirdetve, hogy mindig a nyelvében él a nemzet. A politikus sem létezhet, ha nincs egy közösség, aki megszavazza. Nem létezik pap sem, ha megszűnik az adott eklézsia vagy közösség, illetve megszűnik a templomba járó ember. Ehhez hasonlóan a színészi hivatás sem létezhet, ha nincsen közönség, publikum, amely estéről estére bejár a színházba. Ezért tartom fontosnak az irodalom terjesztését napjainkban. Lehet, hogy húsz-harminc év múltán elfogy az olvasó, az irodalmat kedvelő ember. E tekintetben hiába lesznek magyar emberek, hiszen ha nem olvasnak, nem élvezik az irodalmat, költőink írásait, akkor elfogynak a színházba járó emberek is. Ezen dolgozom, „kampányolok” nap mint nap. Igazából megpróbálok olvasókká tenni minden népeket. Megkeresztelvén őket a lírának, a prózának és a drámának nevében. 

– Mennyire igazítja a befogadó közösséghez az előadásokat? Vannak-e regionális, falu-város szerinti eltérések?

– Igen! Erdélyben tulajdonképpen Székelyföldön élnek többségben magyarok, viszont az erdélyi magyarságnak közel fele Székelyföldön kívül, szórványban vagy félszórványban él. A legészakibb pont Hosszúmező volt, egy református gyülekezet az ukrán–román határátkelőhelynél. A legdélibb pont talán a Zsil-völgye, Petrozsény, Lupény környéke. Mindez igazolja, hogy óhatatlanul az ember előadóként és színészként vagy irodalomterjesztőként is észleli azt a fajta különbséget, hogy miként éli meg a magyar ember a szórványságát, vagy hogyan éli meg az ember a többségi magyar létét Székelyföldön. Természetesen, dolgozom azon, hogy odaillő, nekik szóló, direkten célzott irodalmat vigyek mindig. Fontosnak tartom, hogy a környék szülötteinek egy-egy szövegét becsempésszem az előadásomba. Azt vallom én is, mint egy őstermelő, hogy helyit fogyasztani először a legegészségesebb. Attól erősödik meg az immunrendszerük, és utána lehet minden mást is fogyasztani, távolról jött „gyümölcsöket”, azaz világirodalmat. Én nem a spanyolviaszt találom fel az irodalomterjesztő gondolatiságommal, hiszen ez egy régmúlt időbe visszanyúló dolog. A két világháború között Makkai Sándor erdélyi református püspök tagja volt a Helikon Közösségnek. Tudniillik ezek a költők a püspök úrral is nagyon sok helyen ökumeniával vitték és olvasták fel a frissen megírt verseiket. Azt is lehet tudni, hogy Reményik Sándor a történészek szerint Székelyudvarhelyen olvasta fel az egyik református templomban a Templom és iskola című versét először. A lényeg, hogy már akkor föleszmélt az erdélyi magyarságnak úgymond az irodalmi krémje, hogy nagyon fontos a nyelv. A nyelv mint megtartó erő. Hiszen tudjuk azt, hogy a nyelvvesztéssel kezdődik az identitásvesztés is. – Mit igazolnak az elmúlt évek: van igény az irodalomra napjaink Erdélyében? – Igen, van. Ha a fiatalokra tekintek, akkor a közel százötven iskolában szerzett tapasztalatom azt igazolja, hogy haladni kell a korral. Új köntösbe kell ágyazni az adott költők verseit. Sőt, akár aktualizálni kell azokat – modern szóval élve. Le kell porolni a költőkről a port, és új kontextusba ágyazni. Én nem tagadom, hogy a Marosán Csaba Facebook-oldalamat is próbálom felhasználni az irodalomterjesztésre. Gyakran versfilmeket, versvideókat forgatok és rendezek. Próbálom erdélyi színészként bejárni azokat a helyeket, ahol az adott költő élt vagy tartózkodott. Ha netán Petőfiről van szó, akkor magától értetődő, hogy a Szeptember végén című verset Koltón forgatnám le. Ady Endre Kalota partján című versét Kalotaszentkirályon filmesítettem meg, ahol maga Ady Endre írta 1914 júliusában. Dsida Jenőt, Reményik Sándort köthetjük Kolozsvárhoz. Természetesen itt van tőlünk nem messze Nagygalambfalva is. Nem felejthetjük el Kányádi Sándort, az egyik legnagyobb kortárs költőnket, aki óriási örökséget hagyott ránk. Még folytathatnám a sort. Itt nem az a tisztem, hogy kiemeljek egy-egy költőt, hanem kiemeljem azokat a gondolatokat és verseket, amelyről úgy gondolom, hogy hasznos lehet a jelenkor emberének. Nekem Dsida Jenő nagyon közel áll a szívemhez, úgy érzem az erdélyi kisebbségi létben a Tükör előtt című versében ő fogalmazta meg az egyik legkifejezőbben a lényeget: „mindig magunkért, soha mások ellen”. Én ezzel bátorítok mindenkit a magyar irodalom olvasására és a saját közösségeink megőrzésére.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!