Már minálunk nincs árnyékszék, szerteszéjjel ... a nép” – jutott eszembe a katonadal vulgáris, parodisztikus sora néhány napja a gyergyószárhegyi Tatárdombnál. Nem részletezem, milyen látvány fogadott, amikor arra jártam.

Bizonyára a legtöbben tudják, hogy a legenda szerint 1658 szep­temberében Moldva felől portyázó lovascsapatok törtek be Gyergyó térségébe. Ditró felégetése után Szárhegy felé vették az irányt. A település határában mintegy 300 székely legyőzte a túlerőben lévő, kb. 3000 főt számláló ellenséget. A csatában a székelyek közül mindössze 15-en, míg a betörő csapatból kb. 1750-en haltak meg. Közülük körülbelül 450 támadót a csata helyszínén eltemettek, és az így keletkezett domb a Tatárdomb nevet kapta. 1908-ban e helyen emlékoszlopot állítottak. Minden év szeptemberében tisztelgést is szerveznek a győztes csata emlékére. Éppen ezért számomra különösen érthetetlen, hogy az idei koszorúzás után mindössze néhány héttel miért fogadott hajmeresztő látvány.

Különben is ki használja közvécének a Tatárdomb környékét? A helyiek? Az átutazók? Miért nem tesznek a jelenség ellen a rendfenntartók és az illetékes önkormányzat?

Ha annak idején a ditróiak és a szárhegyiek képesek voltak a sokszoros túlerővel szembeszállni, a mai kor „harcosaitól” sem kellene megijedni. Ehhez ma már talán nem is kardra vagy husángra lenne szükség. Bizonyára elég lenne egy mobil illemhely, egy térfigyelő kamera, no meg némi elszántság. Úgy tűnik, a tatárokat sikerült megállítani, a kulturálatlan látogatókat viszont egyelőre nem.

Tettrekészséget kívánok hát mindenkinek, akinek dolga lenne ezzel, mert a Tatárdomb nem közvécé, az emlékoszlop pedig nem díszlet. Jó lenne, ha Szárhegy becsületét ezúttal nem az ékezet mentené meg, hanem azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy megőrizzék.