Nemrég – külföldi utazásom során – először ültem önvezető autóbuszon. Tudom, többeknek már nem az, de számomra furcsa tapasztalás volt. S bár nagyobbfajta várakozás előzte meg az alkalmat, visszatekintve rá, erős élménynek nem tudnám nevezni. 

Nem fogható például ahhoz, amit akkor éltem át, amikor először ültem repülőgépen (szintén „későn”, már húszéves koromban): elemi erejű hatással volt rám, ahogy a toronyblokk hosszúságú, kézilabdapálya-szárnyfesztávú, kamasz kékbálna súlyú géptest 250 km/h sebességre gyorsult, majd a levegőbe ékelődött. Az ülésbe préselő tehetetlenségi erő, a hajtóművek ostroma a dobhártyán, a gyorsulástól elnehezedő végtagok… S aztán a negyediben, környezetismeret-órán tanult bodorfelhőkbe elegyedés, miközben a kabinablakon át az ismeretlen székesfővárosok, hegyoldalak, gyorsforgalmi utak, duzzasztógátak, tehéncsordák és futballpályák finom érhálóvá lényegülnek. Egy óra múlva a hirtelen tudatosuló szégyen, hogy egy fotelben ülve suhanok tízezer méter magasan, óránként 850 kilométeres sebességgel, és – unatkozom.

Ehhez képest az önvezető busszal való találkozásom olyan lett, mint a politikus aznapi negyedik szalagvágása: tudtam, hogy fontos pillanat, csak nem sikerült átérezni. Talán mert a lenyűgöző technológiát gyermeteg külsőbe csomagolták: a csupán 15 személy szállítására alkalmas, nyájaszöldre és kedvespöttyösre festett, kompakt járművön minden élet lekerekítettek, az eleje olyan, mint a vége (ti. mindkét irányba képes közlekedni), a szélvédő felett a tetőre szerelt szenzortornyok mintha egy nagycsoportos legóskosarából kerültek volna elő, az esetlen fényszóróiról meg a babaeffektus jutott eszembe (állítólag a kis testű, nagy fejű, nagy szemű, lapos arcú, rövid orrú kutyák azért népszerűek, mert felkeltik bennünk a gondoskodási ösztönt). Én próbáltam futurisztikus kapszulának látni, de szeppent tengerimalacra hasonlított inkább. A busz próbaüzemmódban közlekedett, legtöbb 20 km/órás sebességgel, és csak két megállónyit. S bár tényleg autonóm üzemmódban, „magától” haladt, a fedélzetén tartózkodott egy személy, készen arra, hogy ha kell, manuálisan átvegye az irányítást. Hét perc után, az első megállónál leszálltam. Talán a találkozás azért nem gyakorolt rám illően mély benyomást, mert, bár még tényleg sci-fi filmekből kiragadottnak érezzük, az önvezető járműveké már nagyon is mai technológia: Sencsenben, Los Angelesben lassan egy évtizede közlekednek robottaxi-flották, többfelé használnak drónokat kézbesítésre, sok mai személyautóban van részleges autópilóta-rendszer (ilyet magam is próbáltam). Azóta aztán láttam egy videót a Tesla fejjel lefelé haladni képes (!), repülő (!!) autójáról (?) – na, ahhoz fogvást én tényleg csak egy nyugdíjasotthon kiszolgált csotrogányával közlekedtem.

Csíkszeredában egy éve annak, hogy szinten lépett a közösségi közlekedési rendszer: tavaly novembertől új járművek, új útvonalakon és új koncepció szerint szolgálja ki az utasokat. És – bár nálunk nem LiDAR, GPS, szenzorok, 3D-s képalkotó rendszer vezetik a járműveket, hanem hús-vér sofőrök, számomra az, amit tapasztalok, korszakos, pozitív irányú technológiai ugrást jelent. Nem használom olyan gyakran a tömegközlekedést, hogy minden aspektusát ismerjem – lehetnek, biztosan vannak is ennek az új rendszernek javításra, pótlásra váró hibái, elégtelenségei. De ha nekem valaki mondjuk tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy belátható időn belül két tucat kiszámíthatóan és gyakran közlekedő, a forgalomban ütemesen haladó, a várost elég jól lefedő, civilizált utasélményt biztosító, udvarias személyzettel dolgozó és nem utolsósorban megfizethető áron igénybe vehető autóbusz gurul majd mindennap Csíkszereda utcáin, annak azt válaszoltam volna: – Majd, ha a kocsik fejjel lefelé járnak, és repülnek.