Azon tűnődöm, milyen fura is az ember. Mindig valamire készül, valamit vár. Igen, általában egy szebb jövőt, de most ennél kisebb dolgokra gondolok. Mindig az élteti, ha valami közeledik, ami érdekesebbé teszi a pillanatot. Egy családi esemény, egy hosszú hétvége, egy nyaralás vagy éppen a fizetésnap. Majd persze elvárjuk attól a pillanattól, hogy tökéletes legyen. Hozza azt a bizonyos durranást, amire napok óta készülünk, idézzen elő valamiféle áttörő boldogságot, legyen végre min mosolyogni.

De ehelyett mi történik? Megint átveszi az uralmat a sok apró, jelentéktelen, agyunk által generált, teljesen fölösleges eszmeáradat: senki és semmi nincs jó helyen, az ágyterítőt valaki fordítva terítette, a szemét még mindig az ajtó mellett tündököl, rendetlenség van a házban, a fejben, az érzelmek között. Közöttünk. Nem tudunk fókuszálni, nem tudunk elengedni és ellazulni.

Mindig találunk valamit, ami elveszi a kedvünket és megbélyegzi azt a pillanatot. Pedig jelzem, arra készülünk éppen, amit napok óta vártunk! Ilyenkor haragszom magamra. Felismerem a helyzetet, de mire orvosolnám, nyakig úszom benne. Ilyen az ember. Szőrszálhasogató, aki nem tud a jelenben élni. Problémás, aki mindenen fennakad. Görcsös, aki mindig meg akar felelni, de már azt sem tudja, kinek. De tényleg, kinek?

Mindannyian magunkkal vagyunk elfoglalva. Badarság azt hinni, hogy követni tudjuk mások életét, mert igazából nincs rá annyi energiánk. Soha nem is volt. A boldogság ne függjön semmitől. Fölösleges egy másik országban megpihenni, ha a tengerparton azon morgolódunk, hogy a másiknak több jeget tettek a koktéljába. Végső soron nem számít, hogy a szomszéd füve zöldebb. Hadd legyen! Komment helyett öntözd te is a tiédet.