Újabb megdöbbentő adatokat tudtunk meg a romániai kamaszokról: alig csengett le a PISA-felmérés cseppet sem fényes eredményeinek nyilvánosságra hozása, a nemzetközi képességfelmérés után azzal is szembesülünk, hogy függőségek és szerhasználat tekintetében élen járnak a kamaszaink. Sajnos, nem magunktól vesszük észre ezeket a jeleket, segélykiáltásokat: most éppen a Mentsétek meg a gyermekeket nevű szervezet felmérése világít rá arra, milyen problémákkal kellene szembenéznünk. 

Nézem a nagyra nőtt kiskamaszokat az iskolák környékén, a buszon, az üzletben és itthon a családunkban. Hangosak, provokatívak, keresnek valamit, valakit – egy példaképet, egy hiteles felnőttet, egy igazságos rendszert, egy helyet, ahol önmaguk lehetnek. A szerencsésebbek találnak maguknak olyan közösséget – színjátszó csoportot, sportklubot, zenekart, tánccsoportot – ahol legalább részben válaszokat kapnak az őket foglalkoztató kérdésekre, vagy csak egyszerűen ott lehetnek egy kicsit önmaguk. Sokan viszont elvesznek az iskola és otthon közötti légüres térben, motiválatlanná válnak, elfáradnak abban, hogy mindenhol maximális teljesítményt várnak tőlük. Talán egy kicsit így vagyunk ugyanezzel mi, felnőttek is…

A szervezet 14 év felettiek körében végzett felmérése szerint a romániai kamaszok 81 százaléka fogyasztott életében legalább egyszer alkoholt – az európai átlag 73 százalék –, közel nyolcvan százalékuk korlátozás nélkül használja az internetet; a kamaszok közel felét megkeresték már idegenek az online térben, és egyharmaduk számolt be zaklatásról vagy kellemetlen helyzetről itt. 14 százalékuk játszott már pénzben szerencsejátékot, és tízből egy olyan családban él, ahol jelen van valamilyen függőség. A 15 éves fiúk 31 százalékának már volt szexuális kapcsolata, és – a szervezet egy korábbi felmérése szerint – a szülések tizedénél az édesanya még nem töltötte be a 18. életévét. Bár az adatok kiragadott részei a teljes felmérésnek, jól mutatják, hogy elkelne a segítség ennek a generációnak (is). Bár az említett szervezet nem áll meg a puszta adatközlésnél, az eredmények ismeretében szülőknek szervez tájékoztatókat, ami nagyon fontos lépés a kamaszokkal való őszinte, nyílt kommunikáció felé. De társadalmi szinten ennél többre lenne szükség. 

Egy generáció problémáiról nem lehet túl sokat beszélni. És nem lehet látszatmegoldásokkal – például egyenruha-viseléssel – enyhíteni az iskolai bántalmazáson, és nem lehet pusztán tiltással elérni azt, hogy valaki „jó útra térjen”. Bármennyire is kényelmetlen szembesülni vele, az, hogy ők nincsenek jól, sokat elmond azokról is, akiknek felnőttként mellettük kellene állniuk. Abban a világban, amelyet mi, felnőttek alakítunk, milyen kamasznak lenni? És milyen felnőttnek lenni? Hogy állunk a függőségeinkkel, a félelmeinkkel, az elakadásainkkal, társas kapcsolatainkkal és főként az elfogadással?