Gyermekkoromban egészen másképp képzeltem a felnőtté válást, azt hittem, akkor kezdődik, amikor az embernek saját lakása lesz, számlákat fizet, gyermeket nevel. Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen akkor kezdődik, amikor megtanuljuk helyesen használni a mosógépet.

Én hosszú ideig meg voltam győződve, hogy rossz mosógépet vásároltam. Túl sokáig mostak, a fehér ruhák sosem lettek igazán fehérek, és mindig történt valami kisebb textilipari tragédia. Aztán rájöttem: nem a géppel van baj, hanem velem. Mai napig értetlenül állok a mosógép előtt és fogalmam sincs, hogy melyik programot válasszam a megfelelő eredmény eléréséhez.

Mert kívülről minden könnyűnek tűnik, hisz rá van írva: Eco 40–60, Woollens, Dark garments, Minimum iron stb. Az ember csak kiválasztja, és vár.

Én viszont pont olyan tanácstalanul nézem a kijelzőt, mintha atomreaktort készülnék beindítani. Végül választok egy programot, amelyik kellően meggyőzőnek tűnik, és várok.

Tavaszi szekrénytakarításra adtam a fejem, hogy felfrissítsem a ruhatáram, ám elkövettem azt a hibát, hogy előzőleg bedobtam néhány sapkát – köztük gyapjút is –, kesztyűt és sálat a gépbe, majd mindezt elfelejtve hozzáadtam a színes, illetve fekete pólókat. Amikor kinyitottam az ajtót, a gyapjúsapkákból gyakorlatilag babaméretű kiegészítők lettek, amelyek már semmire se jók, esetleg ráhúzom egy bögrére karácsonyi dísznek. A sál pedig olyan mennyiségű szöszt hagyott maga után, hogy a fekete pólóim úgy néztek ki, mintha egy teljes juhnyájjal töltöttek volna egy hosszú hétvégét. 

Ilyenkor mindig az anyák jutnak eszembe. Anyu ruhái valahogy örökké hófehérek, reklámszerűen ragyogók maradnak. Az enyéim két mosás után már olyan szomorú szürkék, mint egy novemberi délután. Kezdem azt hinni, hogy az anyák valami titkos, öröklött mosási tudással születnek – és ebből engem egyszerűen kihagytak.