Lannert Judit magyar oktatási és gyermekügyi miniszter egy korábbi beszélgetésben, akkor még oktatáskutatóként, az anyaországi oktatásban tapasztalható versenyszellemről beszélt, és példaként hozta fel, hogy férfiak sírnak, amikor a magyar válogatott nem jut ki a világbajnokságra, és hogy ez mindent elmond az országról. Meg kell jegyezni, hogy a teljes beszélgetésben Lannert valójában az eredményközpontú értékelést, az „elsőnek lenni” kényszerét bírálta, és ebbe illesztette bele a focis példát. Vagyis megkérdőjelezte, hogy mennyire egészséges az a világ, amelyben mindenáron a teljesítmény, a helyezés, az aranyérem számít. Csakhogy ehhez a focit példának felhozni nem biztos, hogy telitalálat volt.

Mert hogy egy férfi sír a lelátón, nem azért, mert elvesztette a munkáját, elhagyta a felesége, meghalt valakije, hanem mert egy labda áthaladt egy vonalon, vagy éppen nem haladt át rajta, elsőre tényleg abszurd. De éppen ez benne a szép.

A foci egyik nagy különlegessége, hogy teljesen értelmetlen dolgoknak adunk értelmet. Tizenegy ember rúg egy labdát, mi pedig közben képesek vagyunk úgy érezni, mintha személyesen velünk történt volna valami. És nem azért, mert hülyék vagyunk. Hanem mert valamihez tartozunk. Egy csapathoz. Egy városhoz. Egy közösséghez. Egy színhez. Egy címerhez. Néha egy egész nemzethez.
Persze, egy sporteredmény önmagában nem változtatja meg az életünket. Másnap ugyanúgy be kell menni dolgozni, ki kell fizetni a számlát, és ugyanúgy elromolhat a bojler. Csakhogy az ember nem kizárólag a számlák és a bojlerek világában él.

Ha csak annak lenne joga érzelmet kiváltani belőlünk, ami közvetlenül hatással van a bankszámlánkra, meglehetősen szegény világban élnénk. Pedig az emberi kultúra tele van olyan dolgokkal, amelyek önmagukban talán semmit nem jelentenek, mi mégis jelentést adunk nekik.

Sporteredmény okán nemcsak a férfiak sírnak. A nők is. Nemcsak a foci miatt. És nemcsak a kudarc miatt. A siker miatt is. A sportban nem a férfiak vagy a nők sírnak. Az emberek sírnak. Ezt egyébként egészen jól meg lehet érteni abból is, ami 2024-ben Tatabányán történt. A magyar férfi kézilabda-válogatott olimpiai selejtezőjén nemcsak a pályán lévők, hanem a lelátón ülők is megélték azt a pillanatot, amikor eldőlt, hogy ott leszünk Párizsban. A meccs után a csarnokban síró, egymást ölelő emberek képe sokkal többet mond el arról, mi a sport, mint tíz pszichológiai tanulmány.

A Lannert-idézetben van egy nagyon érdekes ellentmondás. Ő ugyanis a magyar oktatási rendszer eredményközpontúságát bírálja. Ebben akár igaza is lehet. De ehhez a focit felhozni példának hiba volt. Mert szurkolói szemszögből a labdarúgás egyáltalán nem pusztán eredményközpontú. Ha az lenne, senki nem szurkolna olyan csapatnak, amely rendszeresen kikap, így az FK Csíkszereda legényei is rég üres lelátók előtt rúgnák a labdát. A szurkoló ugyanis a vereséget is hazaviszi. Bosszankodik. Mérgelődik. Van, hogy káromkodik is. Aztán a következő meccsen megint ott van. Éppen ez a lényeg. Nem az, hogy sírunk-e egy futballmeccs miatt. Hanem az, hogy miért. Mert lehet ugyan kívülről nézni, és azt mondani: egy labda, huszonkét ember, kilencven perc, mi ebben olyan nagy dolog? Belülről viszont egészen más. Ott már nem egy labdáról van szó. Hanem arról, hogy valami fontos nekünk. És talán éppen ezért érdekes az a kérdés is, amelyet Lannert Judit akaratlanul feltett: mit árul el egy társadalomról az, hogy emberek képesek sírni egy eredményt követően? Szerintem nem feltétlenül rosszat. Talán csak annyit, hogy még tudunk valamiért lelkesedni. Mert miközben manapság egyre nagyobb divat hangosan hőbörögni valami ellen, azért nem ártana észben tartani azt is, hogy milyen érzés valamiért rajongani.

Legyen az egy futballcsapat, egy dal, egy város, egy zászló vagy bármi más. Nem az a baj, hogy az ember néha sír valamiért, ami kívülről nézve jelentéktelen. Az lenne baj, ha már semmiért nem tudna.