Csíksomlyón a Csillag az égen című koncerten szórakozott a szép számú közönség, miközben ugyanezen a hétvégén egészen furcsa, pusztító csillagok tűntek fel Irán és Izrael egén. Aligha véletlen, hogy a világ őrültségeit látva egyre gyakrabban olyan érzésünk támad, mintha nem is ugyanazon a bolygón élnénk. Ez talán régen is így volt, de akkor még nem létezett az egész világot behálózó kommunikációs technológia, hogy azonnal értesüljünk a bolygó bármelyik pontján bekövetkező katasztrófákról, háborúkról. 

Miközben a Bagossy Brothers Company koncertjén egyre jobb hangulatba került a közönség, Iránban és Izraelben szörnyülködve nézték az emberek a levegőt hasító ballisztikus rakétákat, majd a becsapódások okozta pusztítás képsorait. Ezek a képek azután hozzánk is eljutottak. A legszomorúbb az egészben, hogy tulajdonképpen meg sem lepődtünk. Egyrészt a szomszédban zajló orosz–ukrán konfliktus hozzászoktatott bennünket a háború gondolatához, másrészt szinte mindenki tudta, hogy a Közel-Kelet egy lőporos hordó, elég egy szikra, és azonnal robban. 
Csakhogy a ballisztikus rakéták nem ártalmatlan tűzijátékok. Eszembe jut egy ismerősöm régebbi megjegyzése. Azt kérte, nem lehetne-e, hogy egy kicsit ne éljünk történelmi időket?

A történelmi időkkel ugyanis az a baj, hogy az esetek túlnyomó többségében túlterheltek konfliktussal, erőszak, háború, mindenféle fölösleges vérontás jár vele. A történelemkönyvek is jobbára a nagyobb háborúkat dokumentálják, azokat a történéseket, amelyek megváltoztatták a világ menetét, vagy legalább egy kisebb közösség, nemzet sorsát. Ahogy az sem véletlen, hogy a történelmi idők ellentétét boldog békeidőknek hívjuk. 
Persze a szombati koncerten nem lehetett ilyen panaszunk. Legfeljebb az okozott múló kényelmetlenséget, hogy autóval legalább egy órát kellett a dugóban rostokolni, míg mindenki hazaért valahogy. Ám utána nyugodtan alhattunk. 

Iránban és Izraelben ez nem adatott meg az ott élőknek. A két ország hadvezetése persze kiválóan el tudja magyarázni, hogy miért van szükség a pusztításra. Lecsupaszítva a stratégiai érveket, azt kapjuk, hogy azért, mert a felek félnek egymástól, meg utálják is egymást. Bizonyára erről a konfliktusról is remekbe szabott geopolitikai elemzések látnak majd napvilágot, komoly szakértők fogják alapos részletességgel elmagyarázni, hogy mi vezetett idáig. Megtudjuk majd, hogy mi motiválja a hatalmat birtokló döntéshozókat, és megalapozott becsléseket kapunk arról is, hogy milyen valószínű forgatókönyvre számíthatunk.

De álljunk meg egy percre! A háborúban elhunyt emberek hozzátartozóit mégis milyen stratégiai érvekkel lehet megvigasztalni? Ki fogja meggyőzni a bunkerbe menekülőket, hogy a világ vezetői nem őrültek meg? Mi pedig csak nézünk, mint a moziban, és nem hisszük el, amit látunk. Nem akarunk történelmi időket élni – és mégis azt éljük. Régóta nem álltunk ilyen közel az újabb világháború kitöréséhez, mint most. Olyan, mint egy rossz álom, és messze az ébredés.