A hétvégén az udvart rendezgettem. Kihasználtam a napsütést, azt, hogy a sugarak melegét szellő enyhítette, fodrozó felhő tompította. A kert cserjéin, fáin megjelentek az első levelek a kibomlott rügyekből, s a szomszéd orgonabokra lilás színt kezdett magára ölteni. A gereblyével felfrissítettem az éledező füvet, egy-két sárga gyermekláncfű virág is kidugta fejét, élénksárga szirmaik az aranyeső hervadó sárgájával feleselt. Jólesett a szabadban ténykedni. Közben eszembe jutott, miként élték meg a tavasz érkezését ínséges időkben: Szent György napján került le a lábról a lábbeli, hogy kíméljék a kopástól, s vissza se került szeptember végéig, azaz Szent Mihály napjáig. Ez a két nap volt a paraszti gazdálkodás két nagy fordulópontja: az állatok kihajtásának, illetve visszahajtásának napja.

Városon nőttem fel, a Szent György-napi szokásokról csak a szüleimtől hallott történetekből meg olvasmányaimból szereztem tudomást. Később a környék első nagy sokadalma, a 32. kiadásához érkezett sepsiszentgyörgyi Szent György Napok eseményzuhataga keltette fel figyelmemet, több alkalommal is részt vettünk pár érdekesnek tartott koncerten, előadáson, mulatságon a három évtized során a hétvégi szabadnapokon, megfigyelhettük, hogy miként nőtte ki magát a kulturális és a kultúra peremén mozgó programok sokasága meg a zsibvásár egyvelege színvonalas rendezvénysorrá, amelyben a magaskultúra, a színvonalas szórakozás kikapcsolódási és feltöltődési lehetőséget nyújt mindenféle igényű résztvevőnek, a zsibvásár helyét pedig a környék kézműveseinek egyik fontos – ha nem a legfontosabb – megmutatkozási és jövedelemszerzési helyévé lett. Ez volt az első sikeres, s talán mindmáig etalonnak számító városnap-kezdeményezés, ugyanis közösségi élményt nyújtott és nyújt, mindenki megtalálhatja benne a kedvére való szórakozást, ugyanakkor a mércét mind magasabbra helyezték. Többen próbálták utánuk csinálni, nem sok sikerrel…

Két évtizede lakom a faluvárosban: mikor a központi kaptárból a peremre költöztem, még a nagyszüleimnél gyermekként falusi idillt tapasztaltam, reggelente a gyülekező csorda kolompzengése ébresztett, esténként pedig úgy időzítettük autózásainkat, hogy lehetőleg ne találkozzunk a hazatartó csordával. Aztán szép lassan a csorda elmaradozott, a szomszédságban már házitejet sem igazán lehet vásárolni, a pajtában nem visít malac, helyenként egy-két szárnyas kapirgál csupán, de legtöbb helyen az udvart – nagyanyám szavait idézve – megfogta a cigány átka, azaz begyepesedett, s gondosan nyírt pázsit nő rajta.

A Szent György-napi szokások értelmüket vesztették. Ma már kevesen hajtanak ki állatot, s még kevesebben vetik le nyárára a lábbelit. Marad a kert, az udvar gondozása az erőtlen napsütésben. S marad az okát veszített sokadalom, ahol nem a kihajtást, a gazdasági év kezdetét ünnepeljük, hanem az együttlétet. S már ez is valami…