A szerkesztőségbe menet egy általános iskola előtt visz az utam. Rendes, jó iskola, rendes, jó gyermekekkel: szünetben ricsajoznak, nyargalnak, biztonságból, a kerítés lécei közül pillantgatnak az úttesten, járdán tovabaktató világra. Fejük fölött feliratos táblák: „4. sz., 5. sz., 6. sz. Szavazókörzet”. Két hete volt a megismételt államelnök-választás első fordulója, most vasárnap lesz a második, ennyi időre nyilván nem lett volna észszerű összeszedni, majd ismét kiaggatni a választási perefernumot. Mégis megütközöm rajta, groteszk kép a kerek kobakok fölött a szögletes üzenet. A sarkon hajtókán ragad a meglődörgősödött Idő, arcomba kiabálja: idestova fél éve, hogy mind választgatok… Mit fél – egész életemben, mondom magamnak, közben azon töprengek, hogy a nyílt jelölti viták után már a választási plakátok is kimentek divatból – egynéhány árválkodik a hirdetőtáblákon, a kampány a videómegosztó portálokon és közösségi médiás applikációkon keresztül a homlokcsontunk mögé fészkelte magát.

Ma péntek van, és nem tudjuk, mi lesz hétfőn. Mint akit hasba öklöztek, egyszerre kapkodunk levegőért és gondolatért. A műtőszoba folyosóján való várakozás emóciója ez, ezt éreztük Temesváron 1989 decemberében, Marosvásárhelyen 1990 márciusában, a 90-es és kora 2000-es évek soviniszta kampányai során, lokálisan a visszaállamosítási, zászló-, címer- és iskolaügyeknél, 2019-ben az Úz völgyében... Annyiszor nem volt más választásunk, mint bátornak, elszántnak, okosnak, rátermettnek lenni. És annyiszor kellett volna bátrabbnak, elszántabbnak, okosabbnak és rátermettebbnek lenni.

A mi utunk fenyőágminta – de elvitt a jelenig, úgy is, hogy el-elvétettük, hogy sokan elmaradtak s elvesztek, s nehéz terepen, jószerint végig támasz nélkül haladtunk rajta, jó lett volna botot vinni, de nem volt, csak a gerincünk, jó lett volna mécsesnél látni a nyomdokot, de nem volt egyéb kézügyben, csak a fejedelem hagyakozása, hogy nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet. 
Ismét válaszútnál állunk – és most is nehezen belátható ösvényen kell elindulni. Úgy tűnik, fele-fele esély van rá, hogy fényre vagy a szakadékba visz-e az út. Ha valaki úgy véli, a mostani választáson csak annyi a tét, hogy az egyik vagy a másik jelölt viszi-e el a pálmát, az roppantul téved. Az országot viszi el a győztes, s a benne élők sorsát, megfontolt számítások szerint is a következő évtizedre. Ha a szélsőséges erők meg fogják szerezni a hatalmat, akkor ezúttal övék lesz a teljes államhatalmi rendszer fölötti kontroll, az államelnöki funkciótól a kormányfői poszton át a parlamenti döntéshozatalig, a titkosszolgálatoktól az alkotmánybíróságig. Övék lesznek a nagy és kis intézmények, s azokon keresztül a döntések, az ország társadalmi, gazdasági, oktatási, szociális helyzetének és berendezkedésének működtetése és víziója. A rendszer működtetése, a kormányzás pedig nem fog menni nekik – a fentiektől függetlenül is rossz, nehéz idők jönnek –, s mikor valamilyen magyarázattal kell majd előállni: a mi közösségünk a minden rosszért okolhatók sorában lesz majd, efelől ne legyen kétség. 

Nem szabad hagynunk, hogy erre az útra sodródjunk. Vasárnap rengetegen kell elindulnunk másik, a legalább valamennyi reményt mutató irányba. Adassék, hogy ne legyünk egyedül!