1924. december 4-én egy egyszerű négygyermekes családban született. Időnként tréfából idézett a Fohász a borhoz című versből: „Szent Borbála napján a pincében születtem.” Különös időkben cseperedett, amikor még az iskolában nem azon versenyeztek, kinek milyen telefonja van, ki milyen tízórait visz vagy kinek divatosabb a ruhája. Gyakran felidézte, a legtöbben még az őszi hidegben is mezítláb jártak, télen a hónuk alatt vitték a hasábfát az iskolába, azzal fűtöttek. Jó tanuló volt. Magam előtt látom időskori arcát, amelyre kiült a gyermekkori öröm, huncutság, amint mondta: „Egyszer egy ösztöndíjból halasbicskát vettem a karcfalvi piacon!” Nagyon fiatalon elkerült a családi háztól, hiszen nagy volt a család, meg amúgy is mesterséget kellett tanulni. Szíjgyártást tanult Csíkszeredában.

Napjainkban abban az épületben divatos ruhadarabokat értékesítenek. Ritkán járt haza, akkor is gyalog tette meg a 25 kilométeres utat, a szennyes ruháját hátizsákban hozta magával. Inaskodását élelemmel és lakhatással fizették ki, illetve a képzés végén egy rend új ruhával. Akkoriban ez is sokat jelentett. Húszévesen Bükszádon orosz fogságba esett. Három évig nagyjából ugyanott harcolt, ahol napjainkban is zúgnak a fegyverek. Az átélt megpróbáltatásokról sok újságoldalt lehetne írni, de talán elég annyit megemlíteni, 23 évesen törött lábbal, egy mankóval (a másikat elvették tőle a hazaúton), 46 kilogrammoson szállt le a vonatról és próbált hazaevickélni. Itthon volt, ahogy volt, de nem esett kétségbe. Fizikailag felerősödött, éjt nappá téve dolgozott, majd egyszer csak a Náci Sándor kocsmájában találta magát. Nem részegeskedni tért be, hanem az lett az otthona. Négy gyermek boldog édesapjaként fáradtságot nem ismerve élte életét, küzdött a megélhetésért, családjáért. Fiainak házakat épített, leányának a stafírungról gondoskodott, olyan időkben, amikor két rúd szalámiért Bukarestbe kellett utazni. Kilenc unokája született. Szigorúságát, következetességét mi sem feledteti annál jobban, hogy rengeteget játszott velük, tanította, mesét olvasott, árnyjátékot játszott. Panaszkodás, csúnya beszéd ritkán hagyta el a száját, de annál inkább felemelte a hangját az igazságtalanságért. A nehéz időkben talán a Gondviselésbe vetett hite tartotta meg egészen nyolcvanéves koráig. Ő volt a nagyapám. Immár idestova húsz éve nincs velünk. A röviden vázolt nyolcvan évben nagyon sok mindent megért és megélt. Mindvégig azért küzdött, hogy gyermekeinek, unokáinak jobb legyen. Bizonyára sok hozzá hasonló nagyapa, édesapa élt és él napjainkban, akik azt szeretnék, hogy a gyermeküknek, az unokájuknak jobb, könnyebb és boldogabb legyen az élet. Több okból sem akarom ecsetelni, hogy milyen értékeket kell átadni a felnövekő nemzedéknek. Azért sem, mert nekem is csak sejtelmeim vannak az időtálló értékekről.

Nagyapáink örökségéből merítsünk erőt, és ne csak vasárnap válasszunk olyan jövőt, amely méltó hozzájuk, és reményt ad azoknak, akik még csak most nőnek fel. Ők küzdöttek értünk, most mi tegyük meg a magunkét, hogy gyermekeink is hálával tekinthessenek vissza.