Szeptember az öngyilkosság megelőzésének hónapja. Az Európai Unióban évente közel 50 ezer ember vet véget önként az életének. A legtöbb öngyilkosságot 2022-ben (ezek a legfrissebb összesített adatok) Szlovéniában, Litvániában és Magyarországon jegyezték – az anyaország, annak is a Dél-Alföld régiója, rendre élen jár ebben a riasztó statisztikában. Románia a középmezőnyben van, és az EU-s átlag alatt, százezer emberből mintegy 9-en menekülnek a halálba (az uniós arány 10,6). Országon belül pedig Erdély és Moldva „vezet”, és a férfiak gyakrabban távoznak az életből ilyen módon. Még ijesztőbb az az adat, hogy a fiatalok körében a baleset után az öngyilkosság a második leggyakoribb halálok, egy hazai kutatás pedig arra mutat rá, hogy minden egyes befejezett szuicidumra 100 kísérlet jut, és Romániában a 15 év alatti öngyilkosságok száma kétszerese az uniós átlagnak. 
Mi a környezet felelőssége? Mit tehetnénk többet a tragédiák elkerüléséért? Sokan, sokszor elmondták, hogy életbevágóan fontos lenne, ha a szülők, pedagógusok, ifjúsággal foglalkozó szakemberek, egészségügyi személyzet megtanulnák észrevenni azokat a jeleket, amelyek lelki szenvedésre, mentális betegségre, krízisre utalnak, és ezeket nem söpörnék a szőnyeg alá. Ha végre elhinnénk, hogy a gondolat és a kísérlet, az önbántás ténye vörös jelzés. Ha minden fiatal körül (és nemcsak) lennének olyan támogató személyek, akik előtt megnyílhat, beszélhet az érzéseiről. Ha szélesebb körben tudatosodna, hogy van segítség. Ha egyszer már az oktatási rendszerben is kellő hangsúlyt és teret kapna az érzelmi nevelés, és a pszichológiai támogatás könnyedén hozzáférhető lenne minden fiatal számára. És nemcsak akkor, amikor már nagy a baj.

Nekünk, újságíróknak, a médiának is van felelőssége. Nem is kicsi. Napokon át cikkeztek a hazai és magyarországi oldalak, lapok is arról, hogy a mesterséges intelligencia „hajszolt” halálba egy amerikai fiatalt – legalábbis a szülők szerint. Ráadásul az elmúlt hónapokban Romániában valóságos hullám vonult végig az egészen fiatalok körében, Jászvásártól Szebenig, Székelyudvarhelyig több eset is sokkolta a közösséget. Rákattintottam néhány cikkre, és sok közülük „védőháló” nélkül ment ki, azaz nem tartalmazott kapaszkodókat, nem hívta fel a figyelmet az elérhető segítségre, viszont gyakran közöltek fényképet az elhunytról, felkavaró részleteket az esetről. Holott az öngyilkosságról szóló híradásoknak van etikája, vannak szabályai! A WHO irányelvei szerint például ne kerüljön a hír vezető helyre, nem ajánlott részletezni az elkövetés körülményeit, helyét és módját, a személyes adatokat mellőzni kell(ene). Javasolt visszafogott nyelvezettel, csak az alapvető tényekre szorítkozva hírt adni ezekről a szomorú eseményekről, és kerülni a magyarázatokat, a vélt „miérteket”, viszont hangsúlyozni azt, hogy lehet segítséget kérni, érdemes konkrét lehetőségeket is bemutatni a hír végén – ezt szerencsére egyre gyakrabban megtesszük.
De miért e nagy óvatosság, amikor kattintásból él a portál, és az olvasók bizony fogékonyak a sokkoló hírekre? Mert sajnos gyakran megtörtént, hogy egy öngyilkosságról közölt hír után megnőtt a hasonló esetek száma. Nevezik ezt Werther-jelenségnek is, mert Goethe műve, Az ifjú Werther szenvedései megjelenése után több fiatal is követte a főhős útját. A kutatások szerint adott esetben egy hír mintegy utolsó lökésként működhet azok körében, akik úgy vélik, hogy élethelyzetük hasonló, és valamilyen módon azonosulni tudnak a tragikusan eltávozott személlyel. És megtehetik ők is az utolsó lépést. 
Soha nem lenne szabad elfeledkeznünk az elhunyt környezetéről, akiknek túl kell élniük ezt a csapást. Ebben pedig a beazonosíthatóság, a nyilvánosság, a pletyka, a bűnbakkeresés minden, csak nem támogatás. A média ott segíthet, ha szakemberek bevonásával a megelőzési lehetőségekkel foglalkozik, ha a tájékoztatás célja az, hogy a társadalom minél jobban megértse magát a jelenséget és a közösség a gyógyulás felé mozduljon el. A szenzáció helyett prevenció.