Ön mit mondana, ha a csíkszeredai vasútállomás előtt megállítaná egy fiatal, hátizsákos turista, és azzal hozakodna elő, hogy a Vidombáki Nemzetközi Repülőtéren landolt, onnan vonattal érkezett hozzánk – természetesen miután Tusnádon átszállt a vonatpótló buszra –, és szeretné meglátogatni Szejkefürdőn Orbán Balázs sírját, az Almási-barlangot, Szentegyházán a Termált, a Szent Anna-tavat, a széphavasi kápolnát vagy épp a csíkszenttamási Csonkatoronyot? Merre irányítaná? A nem létező turisztikai információs irodába? Az autóbusz-pályaudvarra vagy a taxisokhoz? Esetleg, ha nagyon sok az ideje, és valaha Önnel is voltak kedvesek valahol külföldön, felajánlaná, hogy elviszi autóval, mert tudja, hogy önerőből, tömegközlekedéssel aligha jut el ezekre a helyekre? Természetesen nincs jó vagy rossz válasz a kérdésre, a példám is fikció, hiszen be kell látnunk, hogy Székelyföld egyáltalán nem a fiatal, hátizsákos turisták célpontja. Ennek egyik fő oka az elmúlt évtizedekben folyamatosan leépülő tömegközlekedés. Az uniós forrásoknak köszönhetően az utóbbi időben ugyan próbálják újraépíteni legalább a városokban és a váro­sok vonzáskörzetéhez tartozó falvakban, de a fejlesztések lassan haladnak, és a mentalitásváltás is messze. Azt a generációt ugyanis, amelyik úgy nőtt fel, hogy autó nélkül soha nem jut ki a falujából, vagy hogy saját közlekedési eszköz nélkül még az alig hatvan kilométerre levő másik városba is lehetetlen eljutni a délutáni órákban (a visszaútról nem is beszélve), nagyon nehezen fogják rávenni, hogy letegye az autót.

De térjünk vissza a turizmushoz. Ha eltekintünk az autóbuszos, zarándokvonatos és iskolai szervezett kirándulásoktól, Székelyföld tulajdonképpen a középkorú, középosztálybeli vagy tehetősebb turisták célpontja lehet, akik ha nem is saját gépkocsival érkeznek (bár többségük igen), megengedhetik maguknak, hogy autót béreljenek, vagy olyan szállást válasszanak, amely transzfert is biztosít, illetve programokat is szervez. Aztán elmennek medvelesre vagy kvados túrára, grimaszolnak pálinka­ivás közben, dicsérik az erdélyi ízeket, megcsodálják a korondi kerámiát, a „főzés nélkül” készült, vitamindús peccsdzsemet, és indulhatnak is felpakolva haza. 

Az én képzeletbeli hátizsákos turistám viszont valószínűleg feleannyit sem költene, és nem is ezekre az attrakciókra lenne kíváncsi. De nem is jut el ide – ő Romániából azokat a célpontokat fogja megnézni, amelyek könnyen elérhetők, ahová utat és programot lehet tervezni egy egyszerű Google-kereséssel, és ahol egyszerűen hozzájut azokhoz az információkhoz, amelyek birtokosáról azt szoktuk mondani: világlátott, művelt, tapasztalt. Aztán lehet, tovább is áll, anélkül, hogy tudná, kik élnek itt a Hargita lábánál…

A turizmus fejlesztéséről rendszeresen szó esik konferenciákon, stratégiákban és pályázatokban. Látogatóközpontok, tanösvények, kilátók és rendezvények születnek, Hargita Megye Tanácsának elnöke épp a minap jelentette be, hogy partnerségben Csíkszereda önkormányzatával finanszírozási szerződést írt alá 2,5 millió lej értékben a Központi Fejlesztési Régióval a turizmust szolgáló digitális eszközök és megoldások fejlesztésére. Ezek mind fontos beruházások. De amíg az odajutás kérdésére nincs válasz, addig a fejlesztések egy része félkarú óriás marad.

Mert egy turisztikai attrakció értékét nemcsak az határozza meg, hogy mennyire különleges, hanem az is, hogy elérhető-e. És ha odajutott, akkor a hátizsákos turistánk felteheti a következő kérdést: hol találja a mosdót… Arra Csíkszereda központjában mit válaszolnánk?