A Duna medrében kilátszó kövek, a rekorddöntögető hőség és az elhúzódó aszály nem csupán egy szokatlanul meleg nyár intő jelei, hanem a jövő képe. A bősi vízerőműtől felfelé, a gátrendszerek mögött még akad víz, de Paksot és Csernavodát a vízszintapadás történelmi távlatokban kötheti össze. A szakemberek nyugtatgatnak, hogy nem történik szándékos vízvisszatartás a Duna felső folyását magukénak tudó országok részéről. Amit mi látunk, az az aszály arca, ráncaiban a felperzselődött tájjal és a kiszáradt folyómederrel, ez a mi realitásunk része, miként az is, hogy a duzzasztógátakkal rendelkező országok képesek megtartani és visszafogni a vízhozamot – Bécsben vagy Passauban csordultig van a meder. És ami a gátakon keresztül továbbcsordogál, az kevés, hisz a magyar fővárostól lejjebb, egészen a Deltáig történelmi szintre süllyedt a vén Duna vízállása. A római Ister alsó folyása mentén fekvő államok kiszolgáltatottsága napról napra nő. Régóta halljuk, hogy a víz lesz a jövő legnagyobb kincse, nos, ez a jövő már megérkezett: aki a vizet ma megtartja, az a jövőt tartja a kezében. Ideje felébrednie a Duna alsó folyásánál található országoknak, és nem hagyni elfolyni az egyre drágább „életelixírt”.

Az édesvíz, amelyre évszázadokon át végtelen és magától értetődő természeti adottságként tekintettünk, a legnagyobb stratégiai erőforrássá válik. A világ számos pontján a vízért való küzdelem már rég véres valóság. Dél-Ázsiában az Indus-folyó feletti ellenőrzés közvetlen geopolitikai fegyver lett, ahol India a Pakisztán verseng egymással. A Közel-Keleten a mezőgazdasági területek elsivatagosodnak, falvak ürülnek ki, és a pusztulásért nemcsak a fegyverek, hanem az északi szomszédok által gátakkal megfékezett folyók vízhiánya is felelős. A víz visszatartása így válhat gazdasági döntésből fegyverré.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindez tőlünk távoli világok drámája. De az idei nyár történéseit tekintve: a jövő hozzánk is begyűrűzött. Bár a Kárpát-medence vízkincs tekintetében szerencsés adottságú, az erőforrások feletti rendelkezés súlyos kérdéseket vet fel. Meg kell tanulnunk megőrizni a vizeinket, ugyanis ha Székelyföldre tekintünk, vessünk számot: ki gyakorol ellenőrzést az altalajkincseink felett? A saját közösségünk vagy valaki más? Ahogyan a parajdi sóbánya vagy a helyi ásványvízforrások sorsa és felügyelete bukaresti körökben dől el, a regionális vízkincs is más kezében van. Amíg egy közösség nem gyakorolhat felügyeletet a saját létfontosságú erőforrásai felett, addig kiszolgáltatottsága elkerülhetetlen, addig csak illúzió és délibáb az autonómia gondolata.

A Kárpát-medence csendes kiszáradásának árnyékában nyugtalanító jóslat Csurka István író, politikus 2008-ban megfogalmazott szava – Koltay Gábor Velünk élő Trianon című dokumentumfilmjében –, aki figyelmeztetett, hogy alig egy évtizeden belül az ivóvízért fogunk harcolni, mert az válik a világ legnagyobb kincsévé. Bár az évtized eltelt, és a vízért még nem dübörögnek a fegyverek a régiónkban – hála istennek –, a folyamat előjelei már kivehetők. Az író a filmkockákon rámutatott arra az ellentmondásra is, hogy miközben a technológia és a tudomány képes lenne megoldani ezeket a globális kihívásokat, az internet és a média hálózatai a kultúra terjesztése és az emberek összefogása helyett sokkal inkább a társadalmak szellemi leépítését szolgálják. A dráma pedig nem önmagában a víz hiánya, hanem hogy egy olyan profitszemléletű világban élünk, amely az embert puszta fogyasztóvá silányítja. Így amikor az ivóvíz mint alapszükséglet válik a profit és a hatalmi játszmák tárgyává, az (érdek)konfliktusokat szül. A túlélés záloga a közösségi önvédelem és a nemzeti megmaradás lehet. Mert a tisztán profitelvű rendszer fenntarthatatlan, és végül össze fog omlani. Nekünk pedig meg kell maradnunk, megőrizve nyelvünket, kultúránkat és összetartozásunkat.

A víz kérdése tehát túlmutat a napi politikán és az országhatárokon. Nemzeti, közösségi, de mindenekelőtt alapvető emberi ügy. A víz nemcsak élet, hanem hatalom és szuverenitás is. Aki ma nem veszi komolyan a vízkincs védelmét, a természeti erőforrások feletti önrendelkezést és a nemzeti összefogást, az holnap már nem fogja tudni megvédeni sem magát, sem a gyermekeit – mert egyszerűen nem marad semmi, amit meg lehetne védeni. Víz nélkül nincs nemzet, ha egyszer kiürülnek a kutak, csak a por marad, s a kiszáradó források mellett nem maradnak meg a közösségek. Írva van: ahol kiszáradnak a vizek, ott a föld pusztasággá válik, és nem lakik rajta senki többé.