Van, ahol már elkezdődött, van, ahol még készülnek, de az biztos, hogy a sportélet egyelőre nem pörög maximális fordulatszámon – még csak augusztus van, az idény elején járunk. A nagy tervek viszont már körvonalazódtak: mindenki megerősítette a keretét, a felsőházat célozza, nemzetközi kupáról álmodik, és természetesen minden mérkőzésen a győzelemért lép pályára. Aztán, ha valaki túl sokat kérdez, gyorsan előkerül a biztonsági mondat: nem szeretnének elhamarkodott kijelentéseket tenni.

A sportszótár közhelyeiből már megkaptuk az augusztusi adagot, néhányat le is fordítunk Önöknek. „Versenyképes keret” – még nem tudjuk, mire lesz elég. „A céljaink változatlanul magasak” – csak azt nem tudjuk, milyen magasak. „Mérkőzésről mérkőzésre haladunk” – fogalmunk sincs, mi lesz, de legalább nem ígértünk semmit. „Fiatal, motivált keret” – olcsóbb, mint a rutinos. „Szeretnénk örömet szerezni szurkolóinknak” – reméljük, nem fütyülnek ki. A „hosszú távú építkezés” pedig nagyjából azt jelenti: idén még ne várjunk csodát, és ha lehet, egy évig mindenki legyen türelmes.

Persze ma már az sem elég, ha egy csapat a pályán, parkettán vagy éppen szőnyegen teljesít. Minden vereség után megszületik legalább 1547 új szövetségi kapitány, és kivétel nélkül mindegyik tudja, kit kellett volna kezdőbe tenni, kit lecserélni, melyik edző hülye, melyik játékos lusta, melyik igazolás felesleges. A kérdésekből sincs hiány: miért nem játszik a saját nevelésű, miért játszik a saját nevelésű, miért nincs több fiatal, miért nincs több rutinos, miért nem támadunk, és egyáltalán, miért támadunk?

A sportolónak és az edzőnek tehát ma már nemcsak a pályán kell teljesítenie, hanem egy állandó nyilvános véleményáradatban is. Régen a szurkoló a lelátóról üvöltötte be, hogy „Szedjétek már össze magatokat!”. Ma ugyanezt 280 karakterben, három felkiáltójellel és egy sírós fejjel teszi. A lelátói bekiabálókat felváltották a billentyűzet mögötti véleményhuszárok. Szakértéshez már nem is kell a pályán lenni.
És közben mintha magából a sporteseményből is túl sok lenne. Régen vártuk a szombati vagy vasárnapi meccset. Esemény volt, készültünk rá, elmentünk, megnéztük, aztán hétfőn elolvastuk az újságban, mi történt. Ma már a játéknap sem feltétlenül egy nap: a forduló pénteken kezdődik, és kedden ér véget. A lefújással pedig még korántsem fejeződik be a mérkőzés. Jön az interjú, az elemzés, a reakcióvideó, a nyilatkozat értelmezése, annak értelmezése, majd a kommentháború. Itt már legalább két pályán játszanak: az egyiken játékosok futnak, a másikon vélemények.

Lehet-e még egyáltalán esemény egy mérkőzésből, amikor a sportfogyasztásunk gyakorlatilag folyamatos? Talán éppen ezért lett nehezebb a klubok dolga is. Ma már nem elég jó csapatot építeni. Szurkolótábort, közösséget és történetet is kell építeni. Valamit, ami miatt a következő mérkőzés nem csupán egy újabb program a naptárban, hanem olyan esemény, amelyre várunk.

És persze ott van a sport örök nagy kérdése: a pénz. Mert a sportnak van egy apró hibája: nincs az a pénz, amit ne tudna elkölteni. Különösen érdekes a kérdés, ha közpénzről van szó. Egy városi beruházásnál legalább nagyjából tudjuk, mit kapunk a pénzünkért: egy út ennyi méter, egy csarnok ennyi négyzetméter, egy parkoló ennyi férőhely. A sportban viszont ugyanaz a költségvetés egyik évben érmet, másik évben középmezőnyt, rosszabb esetben kiesést jelenthet.

A polgármester tehát adhat pénzt, csak éppen eredményt nem tud mellé rendelni. Adhat többet vagy kevesebbet, de a sport mindig talál még egy helyet, ahová elférne egy kis plusz. És a sikerre még így sincs garancia.

Talán ezért nem is a pénz az egyetlen mérce. Egy klubot ugyanis nem feltétlenül az tesz naggyá, hogy mennyit költ, hanem az, hogy mit jelent az embereknek. Lehet pénzből játékost venni, edzőt szerződtetni, infrastruktúrát építeni. Egy dolgot azonban még mindig nem lehet megvásárolni: hogy hétfő reggel a szurkoló tényleg kíváncsi legyen arra, mi történt csapatával a hétvégén.

Na, ez az igazi győzelem!