Nem kifejezetten az újonnan induló vállalkozásoknak áll a zászló jelenleg Romániában, mégis jól jönne most néhány ifjú, akik az elmúlt évtizedek legnagyobb hiánycikkének: az államról alkotott többé-kevésbé elfogadható képnek az előállítására és országos terítésére szerződne. Miért kulcskérdés az államkép (a polgárnak az államról alkotott képe)? Válaszoljunk erre a bonyolultnak tűnő kérdésre egy történet, és az éppen hatályba lépő megszorítási csomag szemszögéből. 
A múlt század nyolcvanas éveiben, egy a maihoz hasonló vakációs délutánon Adj király katonát játszottunk a blokkok közötti udvaron. (Nem kellett játszótér, az volt az egész város.) Könnyű préda reményében a csenevész Vilmoskát szólította az ellenfél csapata, aki normál légköri nyomáson is alig nyomott többet húsz kilónál, de vágott az esze, mint az a kínai pléhből préselt játék motoros rendőr, amit apa a garázsba nem sorjázott le. Vilmoskának döntenie kellett, hogy mely két ellenfél játékos között próbálja meg áttörni a sorfalat. Világos volt, hogy nem Karcsi és Tibi közé rohan, mert ők ketten együtt nyolcvankilósak voltak, és ugyancsak együtt negyedikesek. El nem ítélhető módon Vilmoska Andi és Kinga, a két harmadikos éltanuló között szakította át a sorfalat, így hozva a tőle elvárt eredményt és Kingát. 

Természetesen mentség nincs, legfeljebb csak magyarázat arra, hogy mindenféle ígéret ellenére miért éppen adó- és járulékemeléssel, pótlékok és ösztöndíjak megvonásával, nyugdíjasok megsarcolásával kezdi a Bolojan-kormány a költségvetési káosz megreparálását, nem pedig az állami intézmények reformjával és a pénznyelők felszámolásával. A kormánynak ugyanazt a döntési mechanizmust kellett lefuttatnia, mint Vilmoskának. Ez esetben Tibi az állami pénznyelő intézményekbe politikai alapon beprotezsált dilettánsok sokaságát, míg Karcsi az igazságszolgáltatás legfelsőbb fórumait testesíti meg. Utóbbiak több esetben is tucatjával hoztak olyan döntéseket, melyek az állami pénzen dőzsölőket favorizálták, mentették fel és még kártérítést is megítéltek nekik, persze közpénzből. 
E kéz a kézben frigynek nem volt értelme nekifutni, hiszen a beprotezsált léhűtőket csak hosszadalmas jogi úton lehet elzavarni, ami ráadásul nagyon hamar a kényes koalíciós egyensúlyt is kikezdené. A Bolojan-kormány mögött ugyan van parlamenti többség, de ne feledjük, alapvetően PSD-t melenget a keblén. És természetesen az is hozzátartozik a magyarázathoz, hogy sürgősen kell pénzt facsarni a sziklából, különben baj lesz. 
Annak ellenére, hogy akár érthető is lehet ez a magyarázat, továbbra is a privát szférát jelentő vállalkozók és a munkavállalók húzzák a rövidebbet… már megint. Az eddig is világos volt, hogy az ő pénzükre feni a fogát a teljes állam. A piacról élő vállalatok dolgozóinak úgy kell betalicskázniuk a bérük majdnem felét az államkassza 1, 2, 3 és 4-es ablakához, hogy közben egy fitying veszélyességi, antenna, xerox vagy EU-s projekt pótlék nem üti a markukat. Csak a teljesítmény, a szabad piacon pénzzé tehető tudás és hozzáértés számít. Félreértés ne essék, nem azok a vétkesek, akik a pótlékokat kapták, hanem akik így akarták megvenni az állami munkavállalók szavazatait. 
És térjünk vissza kezdeti, államképet érintő kérdésünkhöz. 1989 előtt az állam úgy jelent meg a fejünkben, mint egy gyáróriás, ahonnan haza lehet vinni a nyomatékkulcsot és a tízeses csavart, rosszabb esetben pedig úgy, mint a megyei milícia kihallgatószobája. Mostanra a szerencsésebbek eljutottak oda, hogy számukra az állam a hozzájuk hasonló munkába járó, gyermeket nevelő, hébe-hóba nyaraló emberek tömegét jelenti, és ha az államtól lenyúl valamit, akkor a hozzá hasonlóktól nyúlja le. De az, hogy pontosan a társadalom krémje ragadt le a nyomatékkulcsos, tízes csavaros korszaknál, vérlázító. Nekik kötelezően, naponta kellene államképet vásárolniuk. Például annak a bíbor fürdőlepedős bandának, amelyik fejenként 35 ezer eurós nyugdíjat kap a közösből, biztosan fikarcnyi államképe sincs. Nekik legalább 34 ezer euróra kéne államképet vásárolniuk.