Jótékonysági adományt vehetett át a csíkszeredai sürgősségi kórház néhány hete. Az átadóra a sajtó képviselőit is meghívták. Az egészségügyi intézmény emeleteinek lépcsősorain lefelé haladva hálálkodtam magamban, hogy az utóbbi időkben csak munka miatt járok a kórházba. Siettem, de az előtérben mégis megakadt a tekintetem a várakozók arcán. Csak egy pillanat volt, mégis nagyon sok mindent láttam: elkeseredést, csalódottságot, kíváncsiságot, rettenetet, reménytelenséget. 

Egy idős nőre – ha csak néhány másodperc erejéig is – különösen felfigyeltem. Vajszínű fejkendőt viselt, enyhén kopott, de tiszta fekete kabátot, kezében nejlonszatyor. Megjelenéséből eléggé nyilvánvaló volt, hogy nagyon szerény körülmények között él. Az autó felé sietve azon morfondíroztam, milyen gondolatok járhatnak a fejében, míg ott ül a padon. Talán szüntelenül aggódik: mi lehet a baja, mikor kerül sorra, mit mond majd az orvos. Ha gyógyszert kap, futja-e rá? Ha ki tudja váltani, marad-e buszjegyre, hogy hazajusson a falujába? Ha nagyobb beavatkozásra lenne szükség, kitart-e a nyugdíja?

Végül már azon töprengtem: mi lehet a reménye?

Néhány nap telt el, és a környezetemből csak úgy záporoztak a rossz hírek. Bármennyire is bizakodó vagyok, időnként mégis rám telepedett a szomorúság. Később már nemcsak személyes nehézségek miatt. Közösségünk egészét is megrázták a katasztrófák: feltelt vízzel a parajdi sóbánya, a lakosság egy részét evakuálni kellett, több százan veszítették el megélhetésüket, és ma is vannak, akiknek nem biztosított a folyamatos ivóvízellátás. A szomszédos Kovászna megyét súlyos árvíz sújtotta, házak váltak lakhatatlanná. Lesújtó történések. 
Közben egyre csak az járt a fejemben: a bajbajutottak honnan merítenek reményt?

A választ most sem tudom, bár az utóbbi időben egyre többet gondolkodtam azon, hogy mi is a remény. Egy kedves társaságban is próbáltuk megfogalmazni. Talán a legpontosabban a holnapi csíksomlyói pünkösdi búcsú szónoka mondta ki, amikor lapunknak adott interjújában úgy fogalmazott: „a remény nem optimizmus, annál több”.

Szerintem a remény alapja éppen az optimizmus, az az érzés, amivel minden zarándok elindul. Még ha a hosszú út során a cipő fel is töri a lábát, az eső elveri, a nap megégeti, a pásztorkutyák megugatják, menni kell tovább. És mire célba ér, talán az egyszerű optimizmust felváltja a remény. Az a fajta remény, ami már nem a jó időben, a kényelmes cipőben, a gyors gyógyulásban, a katasztrófák azonnali elrendeződésében bízik, hanem abban, hogy van Valaki, aki látja a fáradtságunkat, sebeinket, eső áztatta arcunkat – és aki előtt nem kell mindig erősnek mutatkoznunk.
Talán a csíksomlyói kegytemplomban, illetve a nyeregben – felekezeti hovatartozástól függetlenül – sokan ezt a biztató, elfogadó tekintetet keresik. A Szűzanya arcát nézik, de talán közben a saját édesanyjuk hangját hallják (mint ahogyan a búcsús szónok is említette): „Ne félj, gyermekem, minden rendben lesz.” És bár felnőttek vagyunk, ilyenkor újra gyermekekké válunk, mert az anyai vigasz sosem évül el.

Lehet, hogy várnak otthon a gondok, az elmaradt feladatok, megoldásra váró nehézségek, de ha közben az ember lelke felmelegszik – egy tekintettől, egy búcsús dallamtól, az összetartozás erejétől –, már nem számít, mi maradt el. Csak az, ami megérkezett: a remény.
És ha valaki megkérdezi majd: „Na, mit kaptál Somlyón?” – jöhet is a válasz: Semmi különöset, csak egy kis reményt. Mint minden évben.
Ezekben a napokban a világ szinte minden tájáról érkeznek zarándokok Csíksomlyóra tele optimizmussal, hittel, várakozással, de ami igazán hazakísérheti őket, az a remény. Így a remény nemcsak cél, hanem út is. Mi pedig – ahogyan a búcsú mottója is utal rá – mind a remény zarándokai vagyunk. Ha tehetjük, minél többször tudatosítsuk.