Hosszabb külföldi tartózkodásaim alatt fogalmazódott meg bennem, hogy minél több idegen kultúrával találkozik az ember, annál inkább szembesül a maga kultúrájával is. Az olyan szokások és habitusok, amelyeket furcsának vagy visszatetszőnek látunk, másik népcsoport realitásába tökéletesen illeszkednek. Hogy számunkra mi elfogadható, az a saját kultúránk alkotta világképet körvonalazza.
A médián keresztül a Csíki-medencébe is beszivárog azoknak a hangos felvonulásoknak a zaja, amelyeket egyre több nyugati országban szerveznek a palesztin kérdés kapcsán. Olaszországban önkéntelenül a részévé is váltam ennek: tüntetésekbe, szórólap-osztogatásokba futok bele, és szinte minden épületen zászlók, graffitik, plakátok, feliratok. A diákság egyetemi campusokat foglal el, a civil lakosság egy része hangosan és büszkén foglal állást.
Ebben az egészben nem maga a politikai törekvés gondolkodtatott el, hanem a demonstráció aktusa, a kiállás magától értetődő mivolta. Egy olasz számára nem is kérdés, hogy joga van kifejezni a véleményét – és egyáltalán, véleményt alkotni. Hétköznapibb, de ugyanezt igazoló tapasztalat, hogy az egyetemi szemináriumokon az oktató és hallgató közötti határ teljesen elmosódik – mindenki kérdez és mindenki válaszol. Az előadásokon rendszeresek a közéletről, világpolitikai és szociális kérdésekről szóló diskurzusok, a diákok érdeklődnek, a professzorok nyíltan válaszolnak, és vitákat kezdeményeznek különböző álláspontok bedobásával.

Itthon elképzelni is nehéz ilyen aktív részvételt. Azt hiszem, legtöbben úgy jártuk ki az iskolát, hogy aki túl sokat kotyog, annak tessék parancsolni, kinn, a táblánál beszéljen, jegyre. Az egyetemi kurzusokon nem tilos a közéletet firtatni, de nincs is, akivel – hiába biztat az előadó felszólalásra, legtöbb hallgatóba olyan mélyen belesulykolták a hallgatás kultúráját, hogy évekbe telik legyűrnie a szorongást, már ha sikerül.
Azt hiszem, ötven év után, amely alatt a vélemény felvállalása párnával letakart telefonokra, szamárfülekkel összerajzolt Ceau-fotókra és Lengyelországból csempészett tiltott lemezekre korlátozódott, talán nem csoda, hogy most már a sokadik generáció nő fel „beszélsz, ha kérdeznek, addig kuss a neved” mentalitással. Iskolában, munkahelyen, gyakran még családi körben is hallgatásra tanítanak. Ne szólj szám, nem fáj fejem. A csendben maradás kockázatmentes pozíció.
De minél hosszabb ideig nem fogalmaz meg véleményt az ember, minél inkább elhiszi, hogy nem jogosult rá, vagy senkit sem érdekelnek a gondolatai, annál nagyobb az esélye annak, hogy egyszer csak elfelejt véleményt alkotni, saját gondolatokat szőni. Az egyetlen médium, ahol az átlagember ezt a gesztust ma aktívan gyakorolja, az a közösségi felületek kommentszekciója, ami többnyire kimerül felületes odaszúrások formájában. A megalapozott, komoly állásfoglalás gyakorlatát nem tanították meg, és nagyon gyakran el is fojtjuk a természetes igényt, hogy elsajátítsuk. Ez a következetes csendben maradási stratégia pedig könnyen oda vezethet, hogy kritika nélkül elfogadjuk mások ránk tukmált véleményét.
Most huszonévesként írok, és máris azzal az aggállyal, hogy az olvasók nagy része naiv okoskodásnak találja ezeket a sorokat. Mit tudhatok én a világról, mégis. 
Biztosan nem tudok eleget, de ahogy az olaszországi demonstrációhullám magával sodor, az önazonosság megélésének felszabadító hatását érezni mindenütt. A véleménynyilvánítás gesztusa ugyanis nem csupán egy-egy ügy melletti kiállást jelent, hanem mindenekelőtt önmagunk hiteles felvállalását is. 
Más kultúrák megismerése a mi kultúránk megismerését is segíti. Megtanít értékelni az örökségünket, ugyanakkor a hiányosságokra is rávezet. Székelyekként, kisebbségként vérünkben van az önállóságra való törekvés. Az önállósághoz viszont önazonosságra van szükség. Saját gondolatokra, véleményre, identitásra. És saját hangra, amely megfelelő tudatossággal és átgondoltsággal tudja artikulálni ezeket. Családi körben, diákként, munkavállalóként és állampolgárként is.