Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nem, nem, nem! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerda reggel. Á, nem! Szóval, elölről…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy őszi, kedd reggel. És persze volt egy ideges alkotóember, aki ép­pen ezen a szer…, izé… reggelen a vállalt pen­­­­­zummal kifutott a határidőből. Nem, nem, nem! Kezdjük az elejétől. Szűz­anyám… Még egyszer!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hétfejű szerkesztő. És ez a szerk... Na, még egyszer fussunk neki! Csak megíródik ez! Szóval, hogy úgy mondjam…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egys­zer egy helyi lap, és ebben a helyi lapban egy humorrovat. És né­hány, messziről jött délceg rajzoló és mindenféle válogatott íróemberek vállalták, hogy ezt a rovatot hétről hétre, rendszeresen feltöltik hu­moros írásocskákkal, rajzocskákkal. Csak­hogy az alkotóember eleve lusta szerzet. Azért alkot, hogy addig se dolgozzon. És mindezt felettébb fontos arccal teszi, lehetőleg úgy, hogy közben rendkívül elfoglaltnak látsszék. Így aztán ha­táridőket vállal, melyekből mindig kifut, csak azért, hogy legyen egy kis stressze neki.

Na, de kezdjük elölről, mert így soha a végére nem érünk! Szóval: egyszer volt, hol nem volt, volt egy­szer egy alkotóember. Ennek az al­kotóembernek volt egy íróasztala, egy olvasólámpája, egy könyvespolca meg két macskája. Egy napon azt kérdi az alkotóembertől a könyvespolc… Nem jó! Elölről!
Szóval… egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leadási határidő. Ennek a leadási határidőnek volt egy pirostarka macskabékája meg egy nagyon öreg tehene és egy cifraszűrös keljfeljancsija. Egy nap azt mondja a cifraszűrös kelj­feljancsi: 
– Édes gazdám, leadási határidőm! Egy életem, egy halálom, holnap felülök a vonatra és elrepülök Ausztráliába szerencsét próbálni!
– Menj, fiam, cifraszűrös keljfeljancsi – mondta erre a leadási határidő –, mert rohadtul nincs rád szükségem, hiszen akkora egy mélyenszántó baromság vagy, amilyet csak egy kialvatlan al­kotóember bír kiagyalni a negyedik ká­véja előtt, hajnali fél hatkor, ha én hirtelen szorongatni kezdem a tökeit!
Ezért a leadási határidő odaszólt mo­bilokostelefonon az alkotóembernek:
– Hallod, töki?! Eddig még csak kétezer-tizenkét karakter van ide leírva, számold csak meg, ha nem hiszed, és a háromezerig bizony még van egypár.
Nosza, nekiugrott az alkotóember az alkotásnak. Elkezdte nagy bőszen csépelni a billentyűzetet, csak úgy rizegett belé az olvasólámpa, még a hatodik kávéját is majd leverte az asztalról. Rendesen le is fagyott a Vindóza neki. Nyűtte tovább a billentyűket, de legfőképpen az Entert, tiszta babonából, mert ennek az alkotóembernek volt egy olyan babonája, miszerint ha eleget baszkodja az Entert, és falhoz veri az egeret, attól újra elindul a gép. És ha közben olyan hangosan káromkodik, hogy még a szomszéd blokkig is elhallszik, az a legbiztosabb. Egyszer csak, hogy, hogy nem, az Enter billentyű fogta magát, kiugrott a klaviatúrából, és úgy találta szájon cseszni az alkotóembert, hogy az majd kiköpte az összes bolti fogát. Aztán lepattant az asztal lapjára, kihúzta magát és emberi hangon megszólalt:
– Édes gazdám! Hiába ütögetel, min’ Fakovács a rozsdás szeget, mert ezen a ponton éppen elérted a háromezer-százhetvenegy leütést. Szóközökkel!
Máig is élnek, ha meg nem haltak valami diszkóbalesetben. Itt a vége, fuss el véle Libán felé, ha járható, és nem pisztolyoznak a policok!