Amikor Grejzár Edömér magához tért könnyed ájulásából, egy barlangban találta magát, tucatnyi hozzá hasonló középkorú meg idősödő egyénnel, valamint egy lila hajú nagymamával. Kotlós tojás átható szagát érezte.
– Jujj! – ült fel, és kezét a dagadt ajkára szorította. – Mi történt?
– Aztat mink es szeretnénk tunni! – motyogta egy körszakállas pasas. Szalmakalapban ücsörgött egy cseppkőnek támaszkodva, pólóján fekete alapon fehér betűkkel: „Székely vagyok, nem piskóta!”
– Én nem akarok beleszólni, de azt hiszem, hogy a pokolba’ vagyunk… – vetette fel egy bödönhangú, magas illető sokdioptriás szemüvege mögül.
– Tanusíthatom! – emelte fel az ujját egy ápolt külsejű öltönyös. – Többen is figyelmeztettek, hogy előbb vagy utóbb ide jutok, szóval…
– Miért? Ki maga, hogy itten okoskodik? – csattant fel a lila hajú nagymama.
– MLM-ügynök vagyok, kezicsókolom! – csavargatta a gombjait az öltönyös egyén.
– Én mondom, ez a pokol előszobája. A purgatórium váróterme – egészítette ki a dolgot a bödönhangú.
Grejzár Edömér felnyögött:
– De hát én jó ember vagyok!
Valaki röhögni kezdett a barlangcsarnok mélyén. Egy nagydarab kopasz ötvenes fickó volt az, éppen a lábujjkörmei alól vájta a koszt egy fogpiszkálóval.

– Itt mindenki jó ember. Mind egy szálig. Akár a börtönben: ott is ártatlan a teljes galeri. Maga mit követett el? Izé… újrafogalmazom: miért van itt? – kérdezte a kopasz, majd abbahagyta a körömvájást, és agyarai közé dugta a fogpiszkálót.
– Én csak válaszoltam egy automatikus üzenetre, amikor jött valami szürke Volkswagen, aztán valaki szájba vert és aztán… – hebegte Grejzár Edömér.
– Öreg hiba! És lefogadom, hogy néha beragad a CapsLock…
Grejzár Edömér csuklani kezdett.
– Hát maga? – fordult a nagymamához a kopasz.
– Én aztat nem is tudom… – suttogta a néni, és könnyek lepték el a szemét. Hüppögni kezdett: – De szeretem a cicákat! Meg az őzikéket…
– Magából kinézem, hogy megköszönte a befogadást valami chemtrailes Facebook-csoportban!
A néni bűnbánóan lehajtotta a fejét.
– Hát maga, jómadár? – nézett a bödönhangúra a kopasz.
– Én csak egy digitális harcos
vagyok…
– Mégis, mire számított? Hogy megdicsőül? – kérdezte a kopasz. – Lépjünk tovább! Zokni-szandál, valaki?
Öt kéz lendült a magasba. A kopasz kísértetiesen felnyerített:
– Pólóra vett övtáska?
Az egyik zokniszandál szégyenkezve emelte fel a kezét:
– És a húslevest is kenyérrel eszem – motyogta –, mellé hagymát…
– Te jószagú, irgalmas Szűzanyám!… – csóválta a fejét a kopasz.
Zokniszandál felcsattant:
– Na aztán! Hogy egyesek milyen magas lóról beszélnek! Maga kicsoda?!
A kopasz kuncogni kezdett.
– Hogy én? Én szenátor vagyok.… – sóhajtotta, majd kivette a szájából a fogpiszkálót, és újra nekilátott a lábujjkörmeinek. – De itt valami tévedés van, és nemsokára szabadon engednek! Még le kell zsíroznom egy csomó közbeszerzést: hidak, autópálya, óvodafelújítás… Már itt a kibocsátópapír a zsebemben!
– Hogyhogy nemsokára szabadul??? – riadt fel rezignált reménytelenségéből Grejzár Edömér. – Magát ismerem a tévéből! Lopott, csalt, hazudott, visszaélt a választók bizalmával, és… és… és…
– Na és? – hagyta abba a körömpiszkálást a kopasz. – Pipepurc! – legyintett. – Különben is: jó kapcsolataim vannak az egyházzal…