Az épületben több mint négyszáz iroda volt, négy emeleten és két melléképületben szétszórva. A liftek vagy mindig foglaltak voltak, vagy éppen javítás, karbantartás miatt álltak. Egy legenda szerint, ha az ember beüt egy, csak a felső vezetés által ismert titkos számkombinációt, a fülkék vízszintesen is tudnak mozogni.
Ez alkalommal is valami hasonló történhetett, mert a lift lejött a földszintre, egy hangos csattanással megállt, viszont az ajtaja nem nyílt ki. Mikor dühömben ököllel is odasóztam a hívógombnak, az egész szerkezet kattogni kezdett, csengetett, mint a villamos, majd diszkréten felberregett. Végül a berregés halk ciripeléssé szelídült, aztán elhalt. Valaki biztosan bepötyögte a legendabéli titkos kódot, gondoltam, és a fülke elindult oldalvást, valami titkos helyszínre. Ami talán az elnöki kabinet vagy egy áldozóhely lehet, ahol fekete kakas véréből próbálják kiolvasni a jövő évi költségvetési deficitet. A hivatalos épületekben nem tanácsos túl sokáig kóvályogni, mert ezer veszély leselkedik az ember fiára: „Kit teccik keresni?” kiáltással kannibál portások próbálják útját állni, vagy „Most mostam fel, métt járja essze?!” csatakiáltással vérszomjas takarító nénik törnek életére. Így nem csoda, ha bő negyedórán át tartott az utam a földszinttől egy harmadik emeleti teremig, ahol életem első sajtótájékoztatója várt.
Halkan kopogtam a három méter magas ajtón, de nem kaptam választ. Mivel résnyire nyitva volt, beléptem. Négyen ültek egy hosszú asztalnál, és kissé zaklatottan néztek rám, amiből arra következtettem, hogy elkéstem. Aztán egy magas, szemüveges egyén megszánt és egy székre mutatott. Leültem. Elropogtattam néhány sósrudat, ittam egy pohár vizet, jegyzeteltem. Megpróbáltam minél intelligensebb arcot vágni, ami a sajátos arcberendezésem miatt ritkán sikerül, közben meg elfogyasztottam három csomag sós ropit, valamint megittam egy liter vizet és négy presszókávét. Semmit nem értettem az egészből.
Aztán váratlanul elhallgattak, és minden tekintet rám szegeződött. Zavartan tikkadoztam a ropimorzsáktól, és a jegyzetfüzetemben lapozgattam, mert nem volt kérdésem. És valami megfoghatatlan feszültséget is éreztem a levegőben. A sós ropival meg a pohár vízzel némileg lekötelezettnek éreztem magam, igy mély levegőt vettem, és mégiscsak feltettem néhány irreleváns kérdést. Készségesen válaszoltak, én pedig szolgálatkészen jegyzeteltem. Meg persze bólogattam, ahogy az egy riporterhez illik.
– Azt hiszem, ennyi – mondtam végül, és befaltam egy újabb adag sós ropit.
Egy darabig mindenki hallgatott. Csendben körbejárt a jelenléti ív. A magas, szemüveges kézbe vette, beleolvasott, pár pillanatig engem bámult, majd a többi papírjával együtt egy világoskék mappába csúsztatta.
– Nos… akkor mára végeztünk – sóhajtott megkönnyebbülten, és a hóna alá csapta a mappáját.
Mielőtt elhagytam volna a termet, félrevont, és halkan, hogy a többiek ne hallják, megjegyezte:
– Nem akartam közbeszólni, de az őstermelői szövetség tehenészeti témájú sajtótájékoztatója a négyszáztízesben van. Egy emelettel alattunk…