– Ánya, ugye szólíthatom így? Ánya, Ányeska, Ányuska, megsegíti magát az Isten, meglátja, a főkormányzóné társa­ságában teázhat minden délután, ha igent mond nekem.
– Jakov ismét a kutyáját veri! Jakov valaha délceg ember volt, de most már a lelkét is megrágta a mindennapos nyomor látványa! Ő mondogatta min­dig, hogy úgy kell élnünk, mintha mindennap elültetnénk egy fát, amely növekedni kezd, kiteljesedik, ma­daraknak szolgál otthonául, és erőt adó árnyékot nyújt a perzselő nap elől menekülő vándornak. Mikor kivágják, karosszék lesz belőle, mely tenyerén hordozza az embert, vigasztalja, meg­pihenteti, kényelme éppen­séggel meg­nyithatja az utat a leg­kellemesebb gondolatoknak. 
– Gondolja meg, mi vár itt magára?? Apuska jóformán nem is él, annyira belekeseredett Irina Alekszejevna ha­lá­lába, aki annyira erényes asszony volt, hogy biztos vagyok benne, helyet kap majd a névtelen szentek között! A ke­gyelmed anyja rendkívüli asszony volt, ő is azt akarná, hogy mi ketten együtt éljünk ezen a világon.

– Az a kutya sohasem szerette Jakovot! Még kölyök volt, amikor meg­halt a gazdája, Jakov mentette meg a ta­nyáról. Milyen is az orvos élete?! A nyo­­­mor, a mocsok látványa, az állandó bűz, amelyben a parasztok élnek! Akik csak folyton panaszkodnak, hogy senki sem segíti őket, aztán ki tudja, milyen aljas okoktól vezérelve, alkalomadtán bele­harapnak a segítő kezekbe! „Majd én! Látja ezt a két széles vállamat, erős karomat? Majd ezekkel emelem ki a nyo­morból a szerencsétleneket! Meglátja, Ányecska!” Mondtam neki, hogy sokat vállal, elég lesz ez tíz embernek is, de ő annyira hitt az önzetlenül adakozó lélek erejében, hogy nem látta, mekko­ra terhet akar elcipelni. Beleroppant. Inni kezdett. De hát melyik tiszta lelkű ember nem kezd inni manapság?
– Én, Szonja Alekszejevna! 
– Maga?!
– Igen! Menjünk együtt, és én leszek majd az a karosszék, mely tenyerén hordozza magát, Anyecska! 
– Az a kutya már nem sokáig húzza! Bár az sem szerette őt, de ha kimúlik, ki marad neki???
– Anyecska, hat versztát gyalogoltam, szakadó esőben, azért, hogy magával találkozzam, majd hat verszta vissza… Anyecska, miért nem hallgat meg?
– Mit akar?
– Magát, magát! Ékesítse fel minden napomat! Legyen maga a hűsítő árnyék, az otthonteremtő puha ölelés!
– Maga izzad!
– Bocsánat, heves természetem az oka! Kigyulladtam a maga iránti érzel­meim miatt!
– Ne haragudjon, maga annyi szépet beszélt itt nekem, de csak tompaságot érzek szavai hallatán.
– Biztosan a kövérségem zavarja, Ányeska, de szabad kezet adok magának, gyötörhet, amiképpen csak akar, meglátja, nyalka legény vagyok én!
– Nini, tényleg, a maga feje egészen elvörösödött a gallér szorítása miatt! Már ne haragudjon, de arcáról a dadus borscsa jut eszembe. Mennyire undorodtam a főtt cékla ízétől!
– Szeretem magát, Szofia Áleksze­jevna, ha belém rúg, ha leköp, akkor is!
– Hagyja abba! Végtére is ez undorító!
– Akkor mondja, hogy menjek el!
– Menjen!
– Menjek?
– Igen, takarodj, lódulj neki, te mamlasz!
– De hat verszta, Ányecska!
– Majd lefogysz!