A Sünvadászat magyar­országi premierje fe­b­r­u­ár­ban volt, a film Erdélyben június 20-án de­bütált. A Csíki Moziban mér­sékelt érdeklődés övezte, de a hézagos nézőtér hang nélkül, görcsbe rándult gyomorral kö­vette a másfél órás, lehengerlő történetet.

A mindennapok drámája

A film története végtelenül egy­szerű: egy család és egy egye­temista lány egyetlen nap­ját mu­­­tatja be. Az elsőéves zene­akadémiás Bogi (Mari Dorottya) bátortalan, vidéki diák, aki te­hetsége ellenére bi­zony­talan, és kívülállóként kezeli magát mind egyetemi, mind budapesti kö­zegében. Első cantovizsgájára próbál, de közben unokatestvére, Tamás (Polgár Csaba) és Zita (Jakab Juli) kisgyermekeire kell vigyázzon. Mindezt nehezíti, hogy a házaspár ideiglenesen kü­lön él és alig kommunikál egy­­mással. Tamástól Zitáig, Zitától játszótérre, játszótérről balettórára, balettóráról Zita munkahelyére: a fiatal lány a szüntelen rohanásban folya­matosan elveszti a kontrollt az események felett, és mind fi­zikailag, mind mentálisan ki­merülve próbál készülni éle­­te eddigi legfontosabb sze­­rep­­lé­sére. A saját csa­lád­já­val való rendezetlen vi­szo­nyai is felszínre törnek, miközben Zita és Tamás leg­intimebb konfliktusainak is kereszttüzében áll. A há­zas­társak, két sikeres, kultu­rális szférában dolgozó al­­­­ko­­­tó olykor egocentrikus meg­nyil­vánulása­ik ellenére szintén elkeseredetten sodródnak az önmegvalósítás, a munka és a családban való helytállás között. Hétköznapi, élet­szerű eseményekkel szembe­sít a film, és nem győzi újra és újra a dilemma elé állítani a sze­replőket: képes-e az em­ber egyszerre több fronton sikeresen teljesíteni, vagy egyszerre csak egy prioritása lehet? Mihez kell ragaszkodni, mit kell elengedni ahhoz, hogy se a munka, se a kapcsolatok ne sérüljenek? És az egyén jó­léte még szóba se került, holott a filmben egyértelműen kirajzolódik: az önismeretre és önreflexióra szánt idő nél­kül minden, amit teszünk, tehetetlen tévelygéssé válik.

Stilizált káosz

A film feszességét a történet gyors tempója, a folyamatos futkosás mellett a stílus rend­kívül egyszerű és hatásos mó­don támasztja alá. A kame­ra organikusan, minden eszté­ticizmustól mentesen kö­ve­ti a szereplőket, közel ma­rad az ép­pen központban állóhoz, arcokat, tarkókat, kapkodó kezeket követ le re­megősen, fókuszálatlanul. A kép pontatlansága diákfilmes esz­tétikát idéz, és érdemes meg­említeni, hogy bár egy állami támogatás nélkül, rend­kívül kis költségvetésből készült független alkotásról van szó, az operatőri munka nem az anyagiak vagy a szak­tudás hiányának, hanem na­gyon is tudatos kreatív dön­téseknek az eredménye. A ké­zi kamera, a kaotikus kap­ko­dás, a folyamatosan ar­cokon és közelieken tartott kép klausztro­fób érzetet te­remt. Mintha nem lenne hova menekülni a helyzetek elől: bezártság, tehetetlenség, át­lát­hatatlanság szorítja be a szereplőket és a nézőket egy­aránt. A Sünvadászatot nézni nem hátradőlős-popcorn­ropog­tatós élmény – kifejezetten ké­nyelmetlen, szorító testi és lel­ki terhet zúdít a közönségre. De pontosan ez a célja, és a káosz képi megjelenítése ilyen módon még jobban berántja, azonosulásra kényszeríti a befogadókat. 

A színészi játékban is ha­sonló precízió érhető tetten. Polgár Csaba és Jakab Juli pá­rosa hibátlan: a két karakter a személyes ambícióktól fűtött individualista alkotó és a csa­ládjukhoz kétségbeesetten ra­gaszkodó házastársi-szülői di­lemmában hitelesen tud egy­szerre egymás ellen és egy­másért fellépni. A szöveg és a gesztusok, hanglejtések, moc­canások összehangolása olyan átélhető játékot eredményez, amely a magyar filmekben rendkívül ritka. A színészek nem szereplők: emberek; a szö­­veg nem for­gatókönyv: be­­szélgetés, vagy legalábbis elke­seredett, gyak­ran ered­mény­telen próbálkozás arra, hogy megértsék egymást. A fő­sze­­replő Bogit alakító Mari Dorottya is hasonlóan életszerű, visszafogott mimikával ábrá­zolja a megszólalásra való ké­pességért – vagy inkább kép­telenség ellen – való folyamatos küszködést.

„Titokpont-gyűjtés”: a kimondott és kimondatlan

Ebben a küszködésben rejlik a film fő üzenete: a kommunikáció kulcsszerepe az emberi kap­csolatokban. Bogi cantovir­tuóz: a film legelső jelenete azonnal szembesít kiemelkedő te­hetségével. Hangja tehát van – de a színpadon kívül nem képes érvényesíteni. Fél val­lomást tenni, szembesíteni, meg­nyilvánulni a személyes vi­szonyaiban és a munkával vagy a karrierjével kapcsolatos kér­désekben is. Tökéletes szim­bólum a filmben az a jelenet, mikor „elmegy a hangja” a vizsga előtt. Az önkifejezés hiá­nyában az ember megszűnik önmaga lenni, a személyiség meglazul, torzul. Bogi ezzel küszködik. Az egyetlen em­ber, akivel beszélgetni tud, az Zita és Tamás kislánya. A gyer­mekek ítéletmentes ő­szin­­­­­te­sége és tisztasága fel­ol­doz­za, és ezt hiányolja a kör­­­nye­zetéből – és önmagából is. 
De nem csak számára nehéz a meg­­nyil­­vánulás. A házastársak kö­zött folyamatos elhallgatás és titkolózás folyik, ami má­sod­sorban Bogin csattan – el­ső­ként pedig magukon a gyer­­­mekeken, akiket „titokpont-gyűjtéssel”, lesissegtetéssel pró­­bálnak hallgatásra bírni. A „ne mondjuk el anyának” és a piti­á­ner, jelentéktelennek érződő le­kenyerezések nem csak a szü­lők közötti viszony problémáit hangsúlyozzák; sok­kal élesebben mutatják azt, hogy milyen lelki és morális terheket kénytelenek cipelni a gyermekek, ha a felnőttek nem képesek  megfelelő módon kom­­munikálni egymással. A ki nem mondott szavak nem csak a másik megsebzését eredményezik – sokkal erősebb és maradandóbb sérüléseket szenvednek azok, akiknek ezt a mintát adják majd tovább.

Tüskéken lépkedve

A film vége nem hoz fel­sza­badulást. Habár a beszél­ge­tés elindul, és Bogi is képes ki­monda­ni bizonyos dolgokat, az biztos, hogy a szereplők tör­ténete és a problémáik közel sem lezártak. A Sünvadászat egy, az átlagosnál valamivel mozgalmasabb, de nem kivé­teles nap lekövetése csupán, ön­magában kevés ahhoz, hogy feloldja a dilemmákat. Bogi továbbra is két vagy több világ között igyekszik túlélni, Zita és Tamás életére sincsenek biztos válaszok. 

Mind­annyian tüskék kö­zött, tüskéken lépkednek, pró­bál­nak egyensúlyra lelni, ahogy a valóságban is oly sokan, akiknek egyszerre kell meg­felelnünk és teljesítenünk az élet számos területén, melyek gyakran ellent­mondásokat kö­vetelnének. Le­hetetlennek tű­nő vállalkozás, és a film nem próbálja meg valami közhelyes illúzióba ringatni né­zőit. Csu­pán arra mutat rá mély ér­zékenységgel és pontosság­gal, hogy az egymásra való őszinte odafigyelés és az igazi beszélgetés elengedhetetlen. Különben telje­sen magunkra maradunk az úton, és elveszti célját minden erőlködés.