Anyám rám adta azt a bolhamintás inget, amit én nem nagyon szerettem. De ünnepre muszáj volt felvenni. Sötétkék pantalló, hozzá fehér tépőzáras „adidász” sportcipő. Magyarból hozta nekünk egy néni. Nagyon fontos néni volt. A neve is különös: Edina. Távoli rokon, akivel az elején sokat nevettek, majd sírtak anyámmal. Felemlegették Sándor bácsit és Pista bácsit, akik ikertestvérek voltak, és akik révén nekem most lehetett új cipőm egy Skála Coop-os nejlonzacskóban. Anyám kért, hogy mondjam el a néninek azt a verset, amit legutóbb tanultam az iskolában. Én bele is kezdtem a „Ce te legeni codrule”-be, de ebből a néni nem értett semmit sem, viszont megdicsért, hogy jó tanuló vagyok. Anyám sem értette, hogy miért ezt az Eminescu-verset mondtam a magyarországi nőnek, de hát ő kérte, hogy a legutóbbit mondjam el, amit tanultam. Akkor kínomban elkezdtem utánozni Hofi Gézát, anyám házi mellényében. Mérsékelt siker.

Tavaszi vakáció, aznap volt húsvét hétfője, mehettem locsolni. Edina nénit is meglocsoltam, bár olyan magas volt, hogy csak hokedlin értem fel, nem is értettem, hogyan lehetett a rokonunk. Aztán évekkel később láttam az Ikrek című vígjátékot Arnold Schwarzeneggerrel és Danny de Vitóval, és akkor megértettem.
Elindultam locsolni a szép ruhámban, az „adidászban”, a Skála Coop-os nejlonzacskóval és a Miraj 150 kölnivel! A Miraj 150 kölni sárgászöld színű volt. Nem tudtad, azért-e ilyen színű, mert radioaktív, vagy azért radioaktív, mert ilyen színű. Az „illatától” viszont aktív lett mindenki.
Nem szerettem a locsolást. Kötelező volt, és kínos. Meglocsoltam, akit kellett. Volt, ahol nem kértek Miraj 150-et, de Hofit igen. Azt a csajt nem locsoltam meg, akit el kellett volna vennem feleségül, hogy az anyja adjon felmentést tornából, hogy ne küldjenek az iskolával majd pityókaszedni. Inkább megyek a mezőre. Azt a csajt akartam meglocsolni, akinek a haját nem mertem meghúzni. Mindig hatalmas, fehér masni pompázott a copfjában. A Harangvirág utcában lakott. Vaskapu és deszkakerítés, degettel bekenve. Az apja a mester volt a SMT-nél, volt fáradtolaja elég. Az az „Asszony! Fehér abroszt, laskalevest!”-fajta figura. A feleségének sokszor volt lila folt a szeme alatt. Szóval, ott vagyok a kapu előtt: Skála Coop-os zacskó zörög, benne a Miraj 150. Nyúlok a kapukilincshez, és a túloldalon egy hatalmas fehér masni jelenik meg.
– Szia, locsolni jöttél?
– Neem!!! – megijedtem és elszaladtam. Lelepleztek. Szégyen. Hazáig futottam. Majdnem. De néhány kölyök elállta az utat, a vezérük: Rituka. 
Ő volt a legveszélyesebb: rövid haj, mindig folyt az orrából valami, mint nyáron a degettes kerítésből.
– Aggyá’ öt lejt! – parancsolta, s a szeme megakadt a Skála Coop-os zacskón. – Az melyen punga?
– Semmilyen.
– Ne, melyen cipője van! Locsoljá sza’ meg, s aggyá’ húsz lejt!
– Nem.
Kaptam néhány pofont, és Rituka is behúzott egyet a szemem alá. Lila lett. A zacskó kiszakadt, a nadrág kilyukadt, az „adidász” orrát pedig leütöttem menekülés közben. Ezt otthon nehéz lesz elmagyarázni.
Hofi is megmondta: „Tudod, a gyereked lábán mikor lesz új cipő? Majd ha a tanácselnök fia rálép!”