Kaktusz néni szerint az embernek bizonyos kor fölött már nem kellene tangóznia.
– Aki nem táncol, az már halott – replikázott Muskátli mámi.
– Akkor te miért nem táncolsz?
– Mert én már meghaltam – sóhajtott a mámi.
Ezen egy darabig elgondolkodtak. Még Iduka is. Nem mintha sokra jutott volna közben, de legalább nem beszélt. Ez volt az egyik legszebb tulajdonsága. Aznap este mindhárman az ablakban ültek az óváros azon határán, ahol már begyurakodott a panelnegyed látványa, és szorgalmasabban omladozik a régi épületek vakolata. Odakint a téren szabadtéri tangóestet rendeztek, élő zenével. 

– Nézd, Iduka, milyen szépen táncolnak! – tört fel Muskátli mámiból. 
– Te is tudtál volna – így Kaktusz néni.
– Tudtam volna – sütötte le szemeit Iduka.
– Akkor miért nem táncoltál?
– Egyszer elmentem tangóórára. De kellett volna tánccipő.
– És nem volt? – sajnálkozott Muskátli mámi. 
– Volt, két pár is.
– Akkor?! – hercsent fel Kaktusz néni. 
– Nem tudtam, melyiket vegyem fel.
Iduka hallgat, Muskátli mámi ránéz: 
– És azóta? 
– Azóta nincs tánccipőm.
Most már mindhárman hallgattak. A teret három templom határolta, mintha mindhármuknak jutott volna egy-egy. Ők pedig a toronyóra magasából nézik, amint odalent felsejlik az élet, amit már megvetnek, elodáztak vagy féltek tőle. A harang elkongatta az estét, a zenekar duruzsolt, de a hold!... Közelebb jött, nagyobb lett, fényesebb. 
– Odanézz! – kiáltott fel szilajul Kaktusz néni. – A Csóréhátú!
Elegáns, kissé merész kivágású estélyiben fordult be egy nő a táncolók közé, oly módon, mintha csak érte történt volna az egész rendezvény.
– Hát persze! – mondta Kaktusz néni.
– Mi „hát persze”?! – kérdezte Iduka.
– Semmi – mondta Muskátli mámi.
– Ilyen ruhában könnyű! – folytatta Kaktusz néni.
– Mi könnyű? – oktondiskodott Iduka. 
– Semmi.
– Elszeretni egy férfit! – zárta le Muskátli.
Ismerték a történetet: Kaktusz nénitől elvették azt a férfit, aki valamikor azt mondta neki, hogy még a porból is vizet fakasztana érte. Aztán jött a Csóréhátú... egy tánc, egy kivágott fekete ruha, és a férfi nem akart vizet fakasztani...
– Pedig én is tudtam ám tangózni!
– Persze – mondta Muskátli mámi.
– Mi az, hogy „persze”?! – csattant fel a néni.
– Semmi.
– Én láttam is egyszer tangózni! – mondta Iduka.
– Mikor?? – nyitotta tágra szemeit a mámi.
– A temetéseden! – nevetett fel Kaktusz néni. 
– Furcsa a hold! – aggódott Iduka.
A hold valóban furcsán állt. Aztán megszólalt a zene, egy régi tangó.
– Ez volt az a szám! És ott van ő! – sikoltott fel Kaktusz néni.
– Ki?
– Hát Ő!
– Ki? Ő?
 – Ő, Ő, Ő! Ötvenöt éve nem láttam. Ő!
– Na persze... – vette át az axiómát Iduka.
A férfi, Kaktusz néni szerelme, elengedte a Csóréhátú kezét, és odament az ablak alá. 
– Még mindig haragszol?
Kaktusz néni nem kapott levegőt.
– Te ötvenöt éve meghaltál!
– Tudom.
– Akkor mit keresel itt?
– Azt mondták, van még egy táncunk. 
– Már nyolcvanéves vagyok.
– Én meg halott.
A férfi felemelkedett a levegőbe, megfogta Kaktusz néni kezét, és lassú, szemérmes tangóba kezdtek. 
– A Csóréhátú nélkül minden másképp ...
A férfi elmosolyodott: 
– Én téged választottalak volna.
– Akkor miért mentél el?
– Mert te akkor nem jöttél ki táncolni. Aztán soha többé.
– Ötvenöt éve nem táncoltam – csüngtek egymás tekintetén.
– Szerintem ez a pokol – állapította meg Muskátli mámi.
– Akkor  én is lemegyek – mondta Iduka. – Ha az életben nem voltam elég bátor az élethez, most már mindegy.
Hát ez van, hogyha csak akkor hallgatunk az emberre, amikor már meghalt.