Éppen szánkózni indultam, amikor a tévében sugározni kezdték a Lambadát. Kezemben a zöld szánkó kötele, a szemeim pedig bámulták: a testet. Lambada-történet: pofozkodó, lecsúszott focistahajú apuka nem engedi a sárga bikinis lányát táncolni a még nem lecsúszott focistahajú fiúval. Nagyon dörgölőznek egymáshoz, remegően szemérmetlen, hívogató, monumentális női ülőizmok villannak a klipben. Természeti népek lehetnek, vademberek, kik még közköltséget sem fizetnek, csak rázzák a seggüket. Az ilyeneknek nem munkálja szívét az Úr.

Akkor már nem távirányítós kishajót akartam a Neckermannból, a nyugatnémet gyerekek tökéletes világából, hanem egy jóindulatú csajt. Lelkileg „rendest”, mert éreztem, hogy pusztán a  test nem elég. Mondták is ezt körülöttem. Szerettem volna, ha nem a hús örömének bűnös sugallatára választanék magamnak társat, hanem olyat keresnék, kit az Úr rendel számomra. A tömzsi lányok a nyurga rosszfiúkat bámulták folyamatosan, velem pedig néha hozattak egy-egy szukkot. Mondogatták, hogy a pasas nem kell feltétlenül sportos legyen, hanem inkább ápolt és jópofa. Velem csak beszélgetni akartak, mert olyan humorosféle voltam, de mást nem, mert nem voltam sportos. A sportosokból pedig a humort hiányolták. Ki érti? Aztán, gondolom, feleségül mentek egy sportoshoz, hogy majd megváltoztatják annak nyers, izmos valóját, a saját ízlésükre formálják, esetleg humorossá apasztják – hogy aztán majd tíz év múlva egy humoroshoz vágtassanak, meg akarván változtatni őt is, hogy majd azt is otthagyják, mert az már nem az a csávó, akibe szerelmesek lettek hajdanán. Ők nem akarnak változni, őket ilyennek kell elfogadni, mert ilyennek lettek teremtve: ha tetszik, jó, ha nem, el lehet menni! Gondolom, a kurvákhoz, ha már egy tisztes asszony nem felelt meg nekik.
A szánkózás jól sikerült. Ismét kipirult gyermek lettem, boldogan izzadtam bele a füsskosztümömbe. Hazaértem. Épp az Isaura sorozat ment. „Un gászungárungé un gászung gárungé”, énekelte a brazil asszonykórus a film főcímdalát. Isaurának jó mellei voltak, szelídségét az Úr szeretetéből táplálta, tanító nénis konttyal a fején és… kancsin. Mondták, ez szexepil. Csak sejtettem ennek a kifejezésnek az értelmét, mert nálunk szexről beszélni többnyire bűnnek számított. Isaura rabszolga volt, Leoncio tulajdona, aki gonosz volt, bajuszos, és engem a vadásztársaság alkoholista tagjaira emlékeztetett. Leonciónak is Isaura mellei tetszettek, köpött ő a szűzies lényére és vallásos lelkére, ebben a részben éppen ezt demonstrálta, mikor mutatóujját a nő bőáldású dekoltázsába süllyesztette.
– Jajj, ne, nézd meg, belétette az ujját!
– Belétette, mert jólesett neki!
– Jajj, miért mutatnak ilyeneket?
– Azt bezzeg nem es mutassák, hogy még hova akarja belétenni.
– Jobb lenne, ha hallgatnál, s ne mondd a gyermek előtt a hülyeséget!
 – Úgy látszik, neked a csend nem tetszik!
Kipirult fülek, füsskosztüm diszkrét süfütyölése, és a lábtörlőn már elolvadt a nadrágról lesepert hó.