A boltban nem könnyű. Az ember bemegy, majd az az érzése, hogy az agyát szecskába akarják vágni. Zene, ajánlatok, újra zene, életérzés, akció!!! Jajj, összecserélték a pultokat, semmi sincs ugyanott. Vagy ugyanott maradt minden, egy termék kivételével, amit pontosan te keresel. Talán egyedül te. Vagy nem is volt. Vagy csupán meghülyültél. Körbejárod az egészet, megkérdeznéd az egyik árufeltöltőtől, de az most nagyon ideges, és panaszkodva parancsolgat a walkie-talkie-ján keresztül:
– Mondd meg Melinek, mennyen le!
– Meli! Menny leee! – adják tovább a hangszóróban.
– Meek – jelentkezik be Meli.
A lényeg, hogy amit te keresel, elveszett. Elpárolgott. Nincs. Csupán valami halvány képek derengenek benned, hogy az valamikor itt volt. Hát, a múltkor innen vetted le, amikor már megvetted félig mindazt, amit nem is akartál megvenni!
– Ne, mit vettem a turkálóban! Meg akartam mutatni már ott, de osztán kimentél hamarabb. Ne, tiszta új! – állítja le egy testes hölgy a fiatalabb ismerősét, a nejlonzacskóból színes ruhadarab pattan ki.
Egy kis közösség gomolyodik a mélyhűtők mellett. Ott van a legnagyobb hely. A fagyasztott szárnyasok fölé tereget. Arcán remény és tanácstalanság keveréke, hogy majd a nálánál fiatalabb barátnő is cinkosa lesz-e, és áldását adja-e a nem mindennapi ruhadarabra. Esetleg egy kicsit irigykedik is a szerencséjére.
– Jujj, ez... ez... ez nem maga-méret! – kiált fel a fiatalabb a húspultot csak negyedére kitakaró blúz fölött. – Ez erőst csicses, hejj!
Mindenki odanéz, én is: először a ruhadarabra, majd középkorú tulajdonosára, aztán a „kommentálóra”, elképzelve azt, hogy rajta is szűk lenne-e mellkasnál. Nem lenne. 
– S te mit vettél? – kérdi az idősebb.
– Én egy hosszú ujjú nyakatlant! – mondja a fiatalabb. Kitereget ő is.
Aztán megjön Meli egy dobozzal, pakolni akar a hűtőpult tetején lévő kis rácsokra. „Vegetáriánus pecsenyezsír spenóttal”, írja a dobozon.
– Jajj, bocsánat! – rikolt fel az idősebbik nő, és kapkodni kezd, hogy összeszedje a kiteregetett ruhadarabokat. Meglöki Melit. Meli elejti a pecsenyezsíros üvegekkel teli dobozt. A doboz a sarkára esik, az egyik üveg kilyukad, a spenótzöld vegetá­riánus pecsenyezsír ráfolyik a hosszú ujjú nyakatlan ruhadarabra, mellkasi tájékon.
– No, me „jujj ez nem maga-méret”! – vett elégtételt magában az idősebbik. – Ez már csak ecetes ollóval jön ki, ahogy mondani szokás!
– Jujj, jajj! – sikít Meli. – A magájé volt-e? – kérdezi az idősebbiket. 
– Nem, a fijatalasszonyé.
– Ne sajnálja, ez úgyse maga-méret! Inkább ez a másik, mert magának nincsen mejje – mondja Meli a fiatalabbnak.
Egymás mellett állt három Vénusz: két willendorfi és egy Botticelli-féle, bánatában a melléhez kapva.
Én meg indultam megkeresni azt, ami olyan, mint a... kicsit furcsa termék... nem, nem vegetáriánus pecsenyezsír spenóttal, hanem... áh, pedig eszembe jutott, hogy elfelejtettem... az, amiről eszembe jutott, hogy elfelejtettem, hogy mi is lehet az.
A boltban nem könnyű...