– Na, de mik a követeléseink? – próbálta túlvisítani a zűrzavart a disznó. A zendülés az ólban érte, ahova csak a hangzavar szűrődött be, és amelyről először azt hitte, valami tűzvész vagy egyéb veszedelem, ezért aránylag lazán kifejelte az ajtót és kirontott a majorság udvarára. Ott aztán közölték vele, hogy kitört a forradalom. Okos állat volt, de lusta, és egy kissé talán depressziós is, ezért leverten érdeklődött, hogy hogyan tovább. Attól tartott, elmarad a déli etetés. Volt már kellemetlen tapasztalata a forradalmakkal kapcsolatban.
– Hogy takarodjanak! – kárált az egyik tyúk. Saját szemével látta, amint egy borús délelőttön elvitték a szép, deli kendermagos kakast, és... Ráadásul már csak heti egyszer tudott tojni, érezte, előbb-utóbb rá is sor kerül.

– A ribillió a lényeg, nem a rebellió – motyogta a macska. Régi motoros volt, cinikusan viszonyult a forradalmakhoz. Túl nagy a felhajtás, időbe telik, míg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. És amíg új szereplőkkel bár, de vissza nem alakul a régi konjunktúra, döcög a biznisz. Szabadon mászkált majorságról majorságra, nem érdekelte a politika, csak nyugalom legyen. A majorság gazdáját nem is nagyon ismerte, de raktak ki neki tápot, és hát a deli kendermagos kakas aprólékából is dobtak neki legutóbb. „Édes ***om!”, sóhajtotta és átugrott a kerítésen.
– Elég volt! – zajongtak a libák meg a kacsák. Nem sokat értettek az egészből, soha nem értettek semmiből semmit, viszont hamar felvették a tempót, és ha valami zrí volt valahol, ők voltak a leghangosabbak. Volt egy kis büdös pocsolya az udvar közepén, ki sem kellett menniük a kapun. Tojniuk se volt muszáj. Jó néven vették tőlük, ám nem volt kötelező penzum. Néha eltűnt közülük valaki, és utána pecsenyeillat szivárgott ki az udvarra, ám jóhiszeműek voltak, és soha nem gyanakodtak senkire.
Az ól meg a ház alatt néhány patkány meg egér tanyázott, ők viszont szabad népség voltak. Cseppet idegesek lettek a felfordulástól, de jókat röhögtek közben. Azt próbálták megsaccolni, körülbelül mikor kell már megint egy portával odébb költözniük. Hümmögtek, vállukat vonogatták. Ha csődbe megy a hely, még évek után is kerül itt nekik koszt meg kvártély.
A padláson tanyázó macskabaglyot sem különösebben érdekelte az egész. Laposakat hunyorgott, mert nem hagy­ták aludni. Márpedig ráfért volna a szunyókálás: egy darab kövér patkányt és három egeret puszilt be az éjszaka folyamán, igencsak erőt vett rajta a kajakóma.
Kutya is tartozott a majorsághoz, valami nagy termetű, vékony lábú keverék. Ő mindenesetre egyenes vérvonalú ma­gyar vizslának tartotta magát, és érzékeny fülét sértette a hangoskodás. Öreg volt, kövér, néha megvakarták a füle tövét, enni adtak, ráadásul néhány napja fél méterrel hosszabb láncot is kapott, így nem nagyon volt benne motiváció.
– Ezek megérezhettek valamit – nyögte a gazda cipőhúzás közben a feleségének. Mostanában mindig nyögött cipőhúzás közben. Évek óta csak tükörben látta a pöcsét, de az utóbbi időben a szokásos­nál is jobban elkényelmesedett. Nem tud­ta, hogy éppen nagy dolgok vannak ké­szülőben, ezért rendelkezni kezdett:
– Le kell vágni a disznót meg az összes baromfit! A kutyát nem visszük, elengedjük az udvaron. Nem megy ez már sehova, talán az új gazda még hasznát veszi...