Carpe diem
– Kinyitná, kérem, a csomagtartót?
Eleget tettem a kérésnek. Közben árgus szemekkel figyeltem a ténykedést, ami gyanús lehetett, mert némi turkálás után csípőre tette a kezét:
– Szállít ön dohányt vagy alkoholt? – a homloka gyöngyözött a kánikulában.
Ujjaim között cigaretta füstölt. Kezemben egy doboz sör volt, amit éppen megbontani készültem, amikor a járőrautó ránk vinnyogott. Nem én vezettem, viszont a zsaruktól az illegális taxisokon át az utcai árusokig mindenki hozzám fordult a nyavalyájával, mert én voltam a társaságból az egyetlen bajuszos. Fejemet csóváltam, amit bárhogyan lehetett értelmezni.
Tovább túrta a csomagokat.
– Szállít bármi illegálisat? – kérdezte aztán. Fejemet ráztam. Felsóhajtott, tovább túrta a csomagtartót. Rámutatott a bőröndre, amiben egy üveg zárjegy nélküli albán konyak volt. Megvontam a vállamat, és felbontottam a sört. A hangtól összerándult, mintha a fenekébe csíptem volna. Az égen sehol egy felhő, legalább negyvenhárom fokot mutatott az autó hőmérője. Mélyet szívtam a csempész-LM-ből. A szél elkapta a füstpamacsot, és egyenesen az arcába dobta.
– Van egy cigije? – kérdezte megenyhülve.
Kihalásztam a zárjegy nélküli csomagot az ingzsebemből. Csak egyetlen szál maradt benne, az is három helyen megtörve. Felé nyújtottam a pakkot. Belenézett. Kivette a lötyögősre tört cigarettát, és óvatosan a füle mögé tűzte, mint valami ácsceruzát. Visszaült a járőrautóba, leakasztotta a mellényéről a rádióadót, és a szájához emelte. Aztán meggondolta magát, bevágta az ajtót, és letekerte a szélvédőt.
– Na, tűnjenek a szemem elől! – vakkantotta, majd hirtelen gázt adott, és csikorgó kerekekkel porzott bele a hőségtől remegő láthatárba.

Bábel
– Nezsicsevnya prozsulszta? – kérdezte a testes asszony, közben majd fellökött, ahogy beviharzott a szobába. Szemmel láthatóan megpróbált egyszerre gondterheltnek és szolgálatkésznek tűnni. Nem értettem, amit mond, ezért én is belelendültem:
– Duszkarszte tander­sztörm
– mondtam és a vécé felé mutattam. Lötyögött a csap, amivel nem volt nagy baj, mert jött rajta a víz, éjszaka viszont önálló életet élt: amint elaludtam, azonnal mélyen felbúgott, mint valami bölény, és hajnalig kattogott. Reggelente átható csatornaszagot böfögött a vécécsésze, és hol a wifi szállt el, hol meg a villany. Az egész éjszaka verekedő kóbor kutyákat már nem is akartam szóvá tenni. Senki nem tudott sem angolul, sem magyarul, de még románul vagy németül sem. A nyelvükön meg én nem értettem.
– Daruszka oblejdová! – ordította dühösen a vécépumpával hadonászva, immár a fürdőből.
– Brabeszku zsolozsmá! – mentegetőztem.
– Ej, ej, ej! – csóválta a fejét, majd belenyomta a pumpát a vécécsészébe, amire hangos bugyborékolás volt a válasz, majd átható szarszag terítette be a motelszobát. Lecsapta a vécépumpát, egy testalkatát megszégyenítő balettmozdulattal kint termett a fürdőből, és bevágta az ajtaját.
– Drucsesztoj vákumá… – súgta titokzatosan, majd kacsintott és megveregette a vállamat. Csak egyetérteni tudtam. Elővettem a pénztárcámat. Kétszáz euró volt benne, húszasokban. Meg valami apró. Adtam neki két ötvenes érmét. Nem akarta elfogadni.
– Rubrikno pravoloj – mondtam aztán, mire méltatlankodást színlelve a köténye zsebébe dobta a pénzt.
– Druzsbalszki totenhotten – tettem még hozzá. Ebben maradtunk.