Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás-tenger túlsó partjától es vagy tizenkétezer kilométerre, a feneketlen radioaktív tótól nagyjából harmincöt egész tizennyolc fokban nyugati irányba, majd hatszáznyolcvanöt kilométerrel odébb, kissé srégen jobbra, egy leszakadt vakolatú ANL-blokktól északkeletre fordulva még további tizennyolc kilométer után, cseppet balra sirülve, volt egy kerek, tarra vágott nemzeti park. Ebben a kerek, tarra vágott nemzeti parkban volt egy kis kerek, EU-támogatásból, túlárazva ültetett kis kerek erdő. Annak a tarra vágott nem­zeti parki kerek erdőnek a közepén volt egy kis kerek tisztás. A kis kerek tisztás mértani középpontján füstölgött egy tizennégy egész hat méter átmérőjű, kör alakú illegális szemétlerakó. Annak a kör alakú illegális szemétlerakónak a mértani középpontján magasodott egy küsebbecske, kősziklává cementálódott építési hulladékdombocska, éppe’ csak egy büklenésnyi. A büklenésnyi, kő­sziklává cementálódott építési hulla­dékdombocska tetejin állott egy kis lajbiződ konténerház, avagy kontiner. Na, és ebbe’ a kis kontinerben éldegélt egy öregember meg egy öregasszony. Olyan nagyon öregek voltak már, olyan üdősök, hogy az öregember az odavezető út legutóbbi kátyúzása idején még rea-reatudott hengeredni az öregasszonyra. Elég az hezza, hogy egy reggelen, mi­közbe’ cipőhúzáskor az öregember majd elfingta magát, felsóhajtott:
– Jaj, bárcsak lenne egy kisunokánk! Feltenné nekünk a számítógépre a Windows 11-et, és megnézhetnénk a Fészbukon, hogy mi a véleményünk, és hova kell ütni négy év múlva a választócédulán a pecsétet az eremdéeszre…
Hogy szavamot ne felejtsem, volt nekik egy olyan kismalacuk vagy kölyök­kutyájuk, vagy mi az öregisten, ott tartották bent a házban, hogy fogja meg az egeret. Ők sem tudták, hogy malac-e az, vagy kölyökkutya, mert nem láttak még az udvar végibe se, nem telt nekik a kollektívnyugdíjból új szemüvegre. Elég az hezza, hogy meghallotta az öregember panaszát ez a malac vagy kölyökkutya, vagy mi az öregisten, mert éppen ott szepletett, kasmatolt a fásláda mögött, és így szólt:
– Hallja-e kend, öregapám? Menjen inkább, és ölje belé magát a kútba, mer’ ebbe az országba nem változik immáron semmi, s ha igen, há’ abba’ se lesz öröme, még a kis kollektívnyugdíját is úgy elveszik, hogy immég Kelemen Hunor se adja vissza többé.
Felsóhajtott az öregember. Nagy eről­ködések közepette felrángatta trom­bózisos lábára fekete, kertjáró Crocks papucsát, és felhajtott egy pohárka duplaszeszből vegyített köménymagos italat. Meghányta-vetette, amit a malac vagy kölyökkutya vagy mi az öregisten mondott, aztán kiment az udvarra, elhúzta a kút fedelit, és annyit se mondott, szerussz, világ, azonmód belévetette magát. Rég nem volt víz abban a kútban, már réges-rég veszélyes hulladékkal töltötték fel azt es. Épp csak annyira volt mély, hogy az orra hegye kilátszódott a peremin. Hümmögött egy darabig, meg szentségelt egy sort, aztán elkezdett segítségért kiáltozni. De olyan messze laktak, hogy senki se hallotta. Az öregasszony meg allyan süket volt, mint a városházi panaszbejelentő, ezért csak automatikus hibajelzésekkel válaszolt, ha valaki hezzaszólt. De még ha meg es hallotta volna az öregasszony az öregember kiáltozását, úgyes mindegy lett volna, mert nem volt telefonjuk, de még térerő se volt arrafelé, és a kábeles internetet es borítékban kapták, postán. Már amikor…
Ejsze még most es ott kiabál az öregember, hacsak azóta gutaütést nem kapott, vagy oda nem evett a fene valakit TikTok-élőzés közben a megyétől. Mert ha az öregembert valaki meghallotta volna, az én mesém is tovább tartott volna, de itt abbahagyom, úgysincs értelme folytatni. Itt a vége, fuss el véle a csíki bolhapiacra vagy Németbe mosogatni.