Niederbronn-les-Bains nem hasonlítható egyik korábbi úti célhoz sem. Az otthoni tájra annál inkább emlékeztet. A négyezer fős település az Északi-Vogézek Regionális Természeti Parkban található, hagyományos építésű házai jól beleillenek a vidék dimbes-dombos zöldjébe. Régen fürdővárosként volt ismert, manapság, legalábbis ottlétünk alatt, nem sok turista tartja számon.

Mi sem a gyógyvizek miatt jövünk.

A szállásunk közvetlenül a város határán álló Albert Schweitzer Nemzetközi Diákközpontban van, amelyet a Volksbund egyesülete üzemeltet. A helyszín csoportok elszállásolására alkalmas, emeletes ágyas szobákra osztott épületekből áll tágas udvarral, sportpálával, alma- és körtefákkal. Az erdő övezte, csendes környezet nem véletlen helyválasztás: a tábor közvetlen szomszédságában található a szintén a szervezet által fenntartott niederbronn-les-bains-i katonatemető. 

A sok ide-oda furikázás, bőröndből ki- és visszapakolás, városnézés után szinte szürreális úgy foglalni el a szobákat, hogy végre nem a másnapi induláson kell törni a fejünket. Itt töltjük a Peace Line-os utunk utolsó három éjszakáját. 

Megérkezés után már nincs egyéb program, mint a közös vacsora, amely a nagy, háromfogásos étkezések után nem veszi le a lábáról a társaságot. Igaz, van saláta és valami szétfolyó, élénksárga desszertopció is a büfében, csak éppenséggel à la konyhás néni verzióban. De rendjén is van ez: mindannyian belátjuk, hogy ideje visszatérni a menzás diéta hétköznapi valóságába.

Az estét a szálláson töltjük, amelyet a korábbi hostelektől eltérően szinte csak a mi társaságunk foglal el. És végre nem kell a másnapi út miatt aggódni, sem azon, hogy fogyóban a tiszta ruhánk (nem azért, mert itt lenne mosógép, hanem mert úgyse nézi senki, miben vagyunk). Papucsban, szedett-vedett pizsamában, otthonosan ücsörgünk a közösségi térré átrendezett konferenciateremben. Élvezzük a nyugalmat és az együttlétet. 

Másnap vezetett látogatást teszünk a temetőbe, amelyet 1944–45-ben alapítottak német katonák számára, később azonban a térségben elesett amerikaiakat is itt helyezték nyugalomra. Ma, a 46 parcellára osztott sírkertben több mint 15 ezer katona fekszik, tizenhárom különböző országból. 

A helynek erős magyar vonatkozása is van. Egy vörös homokkőből épült kör alakú épület áll a sírok között, közepén emlékműoszlop, melyet a Franciaországban elhunyt magyar katonák emlékére állítottak. A köveken számos magyar nevet látni.

Aztán még izgalmasabb hagyaték akad a kezünkbe. Az idegenvezetőnk többkötetes levélgyűjteménnyel érkezik, amelyben az elesettektől származó személyes írások vannak összegyűjtve. Sajnos az eredeti nyelvű szövegek elvesztek, csak német fordítások érhetők el, de ezek között egy egész fejezetnyi magyarból fordított írás van, „Meine kleine Margit!” és „Klári!” címzettekkel, „Zoli”, „Pista” vagy „Laci” aláírásokkal. 

Aznap délután jut idő bemenni a városka központjába. Aprócska, isten háta mögötti település létére számomra szokatlanul rendezett és modern, szupermarkettel, impozáns gótikus templommal és az oly jellemző középkori stílusú faszerkezetes házikókkal. 
 

Az utcákon tökéletes tisztaság, az üzletekben minden kapható, amiért itthonról Brassóig kellene utazni. Úgy tűnik, ez Nyugat-Európában a „rurális környezet”.

Vacsora után ismét összegyűlik a társaság. Most már mindenki érzi, hogy a fele sem tréfa: az elválás a nyakunkon. Az estét a legtöbben levélírással töltjük, amelyeket személyre szabott borítékokba gyűjtünk mindenkitől, akinek van számunkra mondandója.

Az utolsó napot teljes mértékben búcsúzásra és reflektálásra fordítjuk. A konferenciateremben körbe ülve megfogalmazunk néhány végső gondolatot arról, hogy mindaz, amit tapasztaltunk az elmúlt hetekben, hogyan kapcsolódik a jelenhez, és mit kezdhetünk vele. A Peace Line nem csupán tanulmányi út, hanem egy nagyobb misszió része: arra keres csatornákat, hogy a múltra való emlékezést a béketeremtés szolgálatába állítsa.

A történelem, mint láthattuk, nem egységes, kronológiai eseménysorozat, hanem tények, vélemények és interpretációk sokféle kánona, melyhez minden kor, minden nép, minden történész hozzáadja a maga kis szeletét. Az igazság mint olyan tehát nem valami abszolút, nem látható át teljességében. 
De nem is ez a lényeg – a múlt megismerésének nem a rekonstrukció a fő célja, hanem hogy levonjunk valami alkalmazható következtetést belőle. A Peace Line-utak abban a reményben működnek, hogy szolgálni tudják ezt a célt. Naivnak tűnő vállalás – hiszen mit tehet két maréknyi fiatal a globális társadalmi és politikai térben? –, de van benne valami reményt sugárzó hit és tettre szólítás, ami igenis megmozgat bennünket. Nem megváltanunk kell a világot – de ha tehetünk bármit közvetlen környezetünkben, ami a közösséget, az összetartást segíti, azt igenis érdemes megtenni.

Utolsó esténk ünnepélyes diplomaosztóval kezdődik, majd ölelkezés, búcsúszavak, vallomások töltik ki. Annyi feldolgozatlan élmény, kimondatlan szó maradt bennünk. Nemcsak a történelemről tanultunk, hanem a sokféleségben létrehozható egységről is. Húsz ország huszonhat képviselőjeként éltük át ezt a tizennégy napot, három országon, nyolc városon keresztül boncolgatva a huszadik század érzékeny, traumatikus múltját.

Van, aki a jóléti társadalmak legmodernebb, legprogresszívebb csücskéből érkezett, más kilós súlyú Bibliát cipelt végig a hóna alatt, többen muszlim világból, számunkra elképzelhetetlen, elnyomó rendszerből vagy egyenesen háborús övezetből érkeztek. Annyiféle ember, kultúra és tapasztalat találkozott, hogy lehetetlen ilyen rövid idő alatt mindet megérteni.

De az egyértelművé vált, hogy ez a gyakran egymásnak teljesen ellentmondó szocializáció és világnézet nem jelent összeférhetetlenséget. Sőt, inkább kiegészíti, mint kioltja egymást. Az egyetlen feltétele az elhatározás, hogy a különbségek helyett a közös pontokat keressük.