Hirdetés

Megérkezni Pozsonyba

Ahogy egyik utcát a másik után járom, azon merengek, hogyan válik újdonságból hétköznapivá minden ilyen észrevétlenül. Most érkeztem meg Pozsonyba, egy féléves Erasmus-ösztöndíjjal. Illetve dehogy is most. Szeptember közepén. Már két hónapja itt vagyok. Egy pillanatnak és egy életnek tűnik egyszerre az itt eltöltött idő.

Kassay Anna
Megérkezni Pozsonyba
Toronyházak a szomszédunkban Fotó: Kassay Anna

A beköltözés könnyedén zajlott, bár lakást találni a szlovák fővárosban sokkal nehezebb és drágább mulatság, mint azt gondolná az ember. Végül három másik cserediákkal – egy magyar, egy lengyel és egy ukrán lánnyal – költöztünk össze egy központi, három és fél szobás lakásba. A lengyel lakótársammal, Maniával felállítottuk a portréfotózáshoz használt állványát a kanapé elé, így afféle rögtönzött „fallal” a három-és-feledik szobából egy negyediket alakítottunk ki. Ez lett az én pozsonyi rezidenciám. 

A lakás a történelmi központ közvetlen szomszédságában van, de a környék arculata nem is állhatna távolabb az óvárosétól: ultramodern lakó- és irodaházak nőnek mindenütt a szomszédságunkban, egyre sűrűbben – jelenleg is több toronyház építése zajlik. Nagy részüket esténként kivilágítják, így romantikus holdsugár helyett kék és sárga neonfény szűrődik be az ablakon. 


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


Bár a futurisztikus látványt időbe telik megszokni, Pozsony nagyon élhető városnak bizonyul, régi ismerősként fogadja a magamfajta betolakodókat. Van a bérházak ablakíveiben, az utcalámpák árnyalatában, a Duna-part illatában valami kiszámítható nyugalom.

Talán a közös történelem az oka, talán valami mélyebb, megfoghatatlanabb sorsszerűség, mindenesetre egy percig sem érzem magam igazán idegennek. Mindenki tudja, mi fán terem a székely, nem kell elmagyarázni, hogy lehetek egyszerre romániai és magyar. A központban álló klasszicista palotákon „Pálffyho” és „Esterházyho” feliratokba, magyar szavakba és emlékekbe botlok újra és újra.

Megérkezni Pozsonyba
Az egykori magyar országgyűlés épülete, a királyi kamarapalota

A város negyedei könnyedén bejárhatók és átláthatók, szinte minden megközelíthető gyalogosan is. Végigsétálva az óvároson nem a Budapest-kaliberű metropoliszok jutnak eszembe, sokkal inkább Szeben vagy Segesvár utcácskáit idézi fel bennem. A pár szintes, színes házikók, kovácsoltvas cégérek, a turizmus révén elhíresült szobrocskák átitatják a teret valami különös hangulattal, olyan érzés, mintha valami Grimm-mesébe csöppent volna az ember. 

Megérkezni Pozsonyba
Pozsony óvárosa
Megérkezni Pozsonyba
Az emblematikus Cumil-szobor az óvárosban 

A szlovák nyelvvel nehezen barátkozunk össze. Bár számos közös kifejezésünk van – skola, ulica, kapusta, káva –, minden szóval meg kell küzdenem. Az első hetet egy „Túlélő szlovák” kurzuson töltöm: napi öt óra intenzív nyelvleckével. A program kifejezetten külföldi cserediákoknak szól, így egy kicsi osztályterembe a világ minden tájáról különböző korú, különböző szintű angol–szláv nyelvtudású csoport zsúfolódik. Bábeli zűrzavarban, sok izzadással telnek az órák. De végül is nem hiába. Egy hét alatt megtanulok összerakni egy egészen elfogadható bemutatkozást. Habár nem állítom, hogy  azóta is nap mint nap kamatoztatom e becses tudást, már csak azért is megérte, mert sokak szerint a szlovák a szláv nyelvcsalád „prototípusa”: azt ismerve a legkönnyebb bármely rokon nyelvet elsajátítani. És bár a „túlélő” szlovák talán kevés egy eredeti Dosztojevszkijhez, az alapvető tájékozódást azért tagadhatatlanul megkönnyíti.

A kurzuson megismert diákok és a lakótársak révén a baráti társaság is kialakult, mióta megérkeztem. Valahogy magától értetődő az ismerkedés, úgy érzem, sokkal organikusabban történik, mint a korábbi, nápolyi cserediákprogram alatt. Az első közös programok többsége a központi látnivalók kipipálása: kisebb-nagyobb társaságokban, egyik helyi kávézótól a másikig járjuk a belvárost, és kimászunk a domb tetején álló pozsonyi várhoz.

Megérkezni Pozsonyba
A pozsonyi vár
Megérkezni Pozsonyba
Szvatopluk, Nagymorávia harmadik vezetőjének szobra

A kastély már a 15. században, Zsigmond király uralkodásának idején helyet adott a magyar országgyűlésnek, a 16. században pedig egy darabig a magyar koronát is itt őrizték. Az épületben múzeum működik, amelyet éppen zárva találunk, de a szabályos mintákra metszett, rokokó kertek festői látványában és a városra nyíló panorámában azért hosszasan gyönyörködünk.

Megérkezni Pozsonyba
Kilátás a pozsonyi várból

A várost kettészeli a Duna. A „mi oldalunk”  a belvárosé – itt található többek között a Stare Mesto, azaz az Óváros és a szintén történelmi „Nove Mesto”, valamint a főpályaudvar (Hlavna Stanica), a híres Kamzík tévétorony és a monumentális Slavín emlékmű meg tömegsír is.

Megérkezni Pozsonyba
A Duna és az ufóhíd 

A város legnevezetesebb hídja a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja, amelyre ufóhídként is szoktak hivatkozni. A híddal összekötött torony és az űrhajót idéző szerkezet eredetileg kilátónak épült a szocializmus idején, ma már étterem és kávézó működik benne. 

Alatta,  a folyópart mentén a kisebb erdőnyi Sad Janka Kráľa park terül el. A 18. században kialakított zöldövezetben egy egykori ferences templom romjai és a névadó, Janka Král 1948-as forradalmár szobra is megtalálható. 

Megérkezni Pozsonyba
Janka Král’a szobra 

A folyóparttól távolodva főleg lakónegyedek, felhőkarcolók, irodaházak és gyárak szabályos kockái követik egymást, amíg a szem ellát. 

Megérkezni Pozsonyba
A folyó „másik oldala”

Pozsony valódi közép-európai, történelmi város – egyszerre középkori, klasszicista, brutalista és ultramodern. Jó nézni, megismerni, bekuckózni így, a hidegülő őszi napokra. Két hónap alatt megtanultam a legrövidebb utat az egyetemig, térkép nélkül eltalálok az állomásra, és sikerül vállalhatóan kiejteni egy „Dobre rano”-t.  

Az utóbbi időben szinte életvitellé vált számomra az utazás, így ezek a tapasztalatok a váratlanságukkal együtt is szinte magától értetődővé váltak. Ám ahhoz mindig idő kell, hogy valóban úgy érezzem, megérkeztem. Kipakolni a bőröndből, belakni az új szobát, felfedezni a legjobb kávézókat és a legautentikusabb éttermet, mind részei a folyamatnak.

De az igazi feladat az, hogy beengedjem a várost, hagyjam, hogy átjárjon, hogy megszeressen – és főleg, hogy engedjem magamnak, hogy megszeressem én is. Olyasmihez kerülni túl közel, amiről már az első pillanattól tudható, hogy csupán pár hónapig tart, mindig kockázatos. Az elmúlás nem valami feltételes mód, hanem tényszerű valóság. És mégis, azt hiszem, enélkül minden téttelen lenne. Akkor van súlya az ittlétemnek – ahogy mindennek –, ha tudok, merek kapcsolódni hozzá, részt venni benne.  Ez a valódi feladat, amit magamra vállaltam.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!