Jazd különleges városának utolsó látnivalója nem mindennapi élményt jelentett: agyagból épült óvárosa a világ egyik legrégebbi folyamatosan lakott vályogvárosa. Eredete homályba vész. Nekem úgy tűnt, hogy ez a magja a mai ötszázezres városnak is, amely aztán köréje épült. Az agyagtelepülés néhány megszokott szélességű utcán kívül leginkább aprócska, kacskaringós sikátorokból, sok-sok támpillérből, kis kapukból áll, amelyek fölé számtalan széltorony és néhol kékes, az eredeti mozaikot őrző kupola magasodik. A 13. század végén Marco Polo is járt itt, írásaiban pedig szép és nemes városként említette.
Ebben az ősi részében látogattunk meg egy szőnyegműhelyt is. Jazd ugyanis a textilművesség, azaz a szőnyeg- és selyemipar meg a jutaszövés központja.

A perzsa vagy iráni szőnyeg szövése állítólag 5000 éves múltra tekint vissza. A nomád törzseknél jelent meg, akiknél a mindennapi használatra szánt darabok voltak fontosak: takarók, tarisznyák. Persze a szőnyegek is, ám ez utóbbiak főképp a kereskedelem szempontjából. Előbb gyapjúból készültek, ezt váltotta fel később a pamut, a pamut-selyem kombináció, majd végül elkezdték a tiszta selyem variációt is. A híressé vált szőnyegek végül a szövés és bogozás bonyolult összjátékából alakultak ki.

A meglátogatott igen neves perzsaszőnyeg-manufaktúrában nagyon sokféle szőnyeget meg terítőt láttunk, lelkesen mutogatták és kínálták őket, jelentős árengedményekkel…, ha valakinek komoly vásárlási szándéka volt. Nekem nem igazán tetszenek a jellegzetes perzsa szőnyegminták, számomra túl sok. De volt néhány modernebb, egyszerűbb, kissé a kupolák belső mozaikdíszítésére emlékeztető mintájú selyemszőnyeg, amely megragadott. Természetesen ezek voltak a legdrágábbak. Ezt a természetesent azért írom le, mert rendszerint ez történik velem: ami tetszik valamiből, az általában a legdrágább is.
Jazdból Perszepolisz felé indultunk, amely számomra már itthonról a legvágyottabb látnivaló volt, ám most menet közben még találkoztam néhány különlegességgel.

Előbb a két és fél ezer éves Paszargadait érintettük, amelyet Nagy Kürosz alapított egy jelentős győzelme emlékére, mint ahogyan ő volt az Óperzsa Birodalom atyja is az i. e. 6. században. Másik nagy érdeme, hogy hazaengedte a zsidókat a babilóniai fogságból. Hadászati, politikai és emberjogi érdemeit mai napig elismerik, hisz egyaránt befolyásolta a Kelet és a Nyugat történéseit. Paszagardai az Óperzsa Birodalom székhelye lett, ahova koronázásra jártak a királyok, ha hinni lehet Plutharkosznak, a híres görög történetírónak. A helységből igen kevés maradt fenn, de csodálatos módon az alapítójának a mauzóleuma – valószínűleg komoly restaurálás után, hisz most is dolgoztak raja – igen impozánsan áll… a semmi közepén. Megható volt látni.

Aztán szinte ráadásképp, hogy az érzés maradjon, egyórányi buszozás után a megemlékezés és a halál, meg a halott tiszteletének egy másik különleges megnyilvánulásához értünk, a Naqs-e Rostam sziklafalához, amely több híres perzsa uralkodó sírját rejti. A sírok mind nagyon hasonlók. A sziklába vájt dombormű egy oszlopcsarnokra hasonlít, fölötte is, alatta is különböző történelmi jelenetekkel és feliratokkal. A közepén nyílás, a bejárat, amely a sírkamrába vezet, ahol valamikor a koporsó (valószínűleg szarkofág) volt. Sorrendben II. Dárius, II. Artaxerxész, I. Dárius, görögösen Dareiosz (i. e. 549 – i. e. 486) a számunkra legismertebb uralkodó, és a fia, Xerxész sírja található. Szemben velük Zarathusztra kábája vagy kockája, egy 12 méter magas mészkőből épült torony, az építmény pontos funkcióját csak találgatják. 

Rosszulesett, hogy az idő sürgetett. Bár a környék – gondolom, egyelőre – elhanyagolt, a hangulata szemlélődésre, magunkba mélyedésre hívó nyugodalmas hellyé teszi.