A budapesti kulturális élet különleges színfoltja volt a Magyar Állami Népi Együttes jubileumi kiállításának megnyitója a Hagyományok Háza aulájában. „Soha nem látott ikonikus viseletek, archív felvételek, személyes történetek a kiállítóterekben” – hirdette a meghívó. Munkámnál fogva nagyon sokat írtam az együttesről, a kiállításon bolyongva most a számomra érdekes tárgyaknál, pannóknál álltam meg.

Csupán néhány évvel vagyok fiatalabb a hetvenöt éve megalapított Magyar Állami Népi Együttesnél, mégis működése átszövi az életemet. Gyerekkoromban nagy ünnep volt, mikor az együttes fellépésére, az Ecseri lakodalmas produkcióra az Erkel Színházba elmehettünk. A nézőtéren az emberek szájtátva figyelték a pompás díszletet, a jelmezeket, s magát a pazar előadást. Örömmel láttam, hogy e ruhák is helyet kaptak a tárlaton.

Az együttes kiemelten támogatott intézmény volt az ötvenes-hatvanas években, a filmhíradókban állandóan szerepelt, újságok számoltak be sikereiről. Ezúttal videókon lehet követni az együttes életének állomásait, s személyes tárgyakban is bővelkedik a tárlat. Az alapító Rábai Miklós jegyzetfüzete szép kézírással mutatja be azt a háttérmunkát, amely a sikereket megalapozta. A Mester szemüvege, ikonikus pipája is helyet kapott egy vitrinben, amikor a Ki Mit Tud? zsűrijében magyarázott, mindig kezében volt a „csibuk”. Mellette egy cirill betűs díszoklevél virít, Igor Mojszejev a szovjet balett-társulat vezetője az aláírója, s az együttes negyedszázados jubileumára küldte. „Kedves Barátaim” kezdődnek a sorok, s valóban ezernyi szál kötötte össze a két intézményt; Mojszejev Rábaival baráti kapcsolatokat is ápolt. Egy korábbi cikkemből idézek: „Egyes források szerint tizenháromszor léptek fel hazánkban, mindig sikerrel. A rendszerváltás sem ártott a reprezentatív csapatnak, mindig szíves fogadtatásra találtak Magyarországon. Az alapító, matuzsálemi kort, 101 évet ért meg, mindvégig az együttes élén állt.”

Kicsit irigyen tekintettünk akkoriban az együttesre: a magyar kulturális élet követeiként nagyon sokat utaztak. Jártak Olaszországban, Trevisóban a ma Mario del Monaco nevét viselő Városi Színházban léptek fel (tavaly magam is részt vettem ott egy hangversenyen), Párizsban a Kongresszusi Palotában szerepeltek. Ritka forrás, mikor a kiállításon a Ludas Matyi egykori, 1955-ös száma mutatja be az egykori párizsi turné paradoxonjait.

Minden visszaemlékezés kiemelten szól egy távol-keleti „kiruccanásról”. 1952-ben a moszkvai és leningrádi fellépés után az együttes felszállt a Transzszibériai expresszre, s két hétig utazott Kínába. Fellépésük ott is szenzációszámba ment, a vezér, Mao Ce-tung is fogadta a csapatot, amiről fotó is tanúskodik. E szimpátia ajándékokkal is járt, mutatós kávéscsészekészlet, népi viseletbe öltöztetett középkori katonabábu szerepel többek között a „hozomány” között.

Kicsit szomorúan lépek tovább: a közelmúltban elhunytakra is emlékeztek a kiállítók. Sebő Ferenc gitárja, egykor egy generáció szimbóluma volt, Timár Sándor magnója és kamerája a népi mozgalom úttörő korszakát idézik.