Régi idők „mozija”… Történt egykoron, hogy Székelyföld és egyben Erdély kiváló piktora, Nagy Imre bá bekopogott az akkoriban híres-nevezetes csombordi szőlészeti iskolába. Apámmal, Csávossy Györggyel korábban már jó barátságot ápoltak, nővérem féltett kincse a hatvanas években róla készült ceruzaportré.

– Hallod-é, Gyurka! (Gyurkának hív­ták apámat a barátai). Itt van egy te­het­ségös gyerök, Jóska. Úgy nézzed mög, mintha az enyém volna. Románul nemigen tud, de annál szorgalmasabb. Csináljatok belőle jó gazdát!

Igen ám, de a gazdacsináláshoz előfeltétel volt a sikeres felvételi vizsga...

Hogy, hogyan nem, maradjon ez örök titok, de kiváló román írásbelit teljesített a Jóska gyerök.

Imre bá ezután is szorgalmasan kö­vette a Jóska gyerek előmenetelét. Tanú erre a csombordi borospince vendégkönyve. Tudjátok, volt valamikor egy messze földön híres borospince, a csombordi Kemény-kastély borospincéje, ahol az évszázados árkádok alatt csodás, nemzetközi díjakkal értékelt borok születtek. (Verset is írtam erről, Fohász Csombordért címmel. Ma már szokássá vált mindenről a mesterséges intelligenciát kérdezni, s így számol be a kérdezőnek: „Csombord az Erdélyi-hegyalja szőlőtermesztésének egyik ikonikus központja. A fohász formájú költemény e táj megmaradásáért, a szőlőművelő hagyományok tiszteletéért, a bor dionüszoszi kultúrájáért és az ott élő közösség jövőjéért mondott poétikus ima.”)

A csombordi borospincében megfordult akkoriban az erdélyi magyar értelmiség apraja-nagyja. Itt egy névsor, a teljesség igénye nélkül: Létay Lajos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Páskándi Géza, Bajor Andor, Fodor Sándor, Nagy Imre, Rusz Lívia, Gy. Szabó Béla, Baász Imre, Cseh Gusztáv, Bara Margit, Senkálszky Endre, László Gerő, Héjja Sándor, Nagy Réka, Sebők Klári, Cseresnyés Gyula, Sinka Károly, Csíky Ibolya… és lehetne még folytatni a sort.

Nem csoda hát, hogy az a bizonyos vendégkönyv tele van szellemi óriások fennkölt sziporkáival. Mert nincs ihletőbb múzsa a bornál, ahogy apám írta volt. Csak ízelítőül idézem Bajor Andort:

„Ó, ha élhetnék Csombordon,
Itt ülnék én a nagyhordón,
s szegény, műveletlen elmém
jó borokkal kiművelném.”

A vers alá Fodor Sándor, aki köztudomásúan inkább prózában jeleskedett, lakonikusan csak ennyit jegyzett be:

„Tudja fene, én is...”

Nagy Imre bá a vendéglátók portréjával kedveskedett. Kísérőszöveget is írt hozzá:

„Fizetünk, de rosszul…”

Dehogy rosszul, büszkék voltunk, vagyunk rád, Imre bá!