Nagyon szerethető kisváros a svájci Luzern. Több alkalommal is sétálhattam ódon falai kö­zött, megcsodálhattam a ki­ra­kodóvásárt a Malom téren, elszörnyülködtem az egymás mellett nyitott óraboltok ára­in. Feltekintettem a Pilátus-hegyre, a turisták hosszú so­­rokban várakoztak, hogy a függővasúttal feljussanak a kétezer méteres csúcsra. Leül­tem a Vierwaldstätti-tó partjára, a csodálatos látvány a mi Liszt Ferencünket is megihlette.
Édesanyám egyik kollégája, Zoli bácsi, miután 1956-ban disszidált, itt telepedett le feleségével, Zsuzsa nénivel. Már gyerekkoromban sokat mesélt a városról, ahogy ő em­legette: Lucernásról. E tör­ténetek is motiváltak fel­ke­resésében. 

Két nagyobb élményem kö­tődik Luzernhez. A Kappell­brückével (Kápolna híddal), Európa legrégebbi fahídjával kezdem. Az UNESCO kultu­rális világörökségének a része a XIV. században épült, s a Reuss folyót íveli át. Hosszan kanyarog a gyaloghíd, s régi festmények díszítik. Meg­döbbenéssel hallottam 1993-ban a hírt, hogy leégett, de szerencsére a dokumentált anyagok alapján ma már a régi fényében ragyog. 1994-ben jártam har­mad­jára a városban, akkor még javában restaurálták a hidat. Péter barátommal, Trabanttal érkeztünk, s miután meg­csodáltuk a műemlékeket, egy gondolattól vezérelve a Közlekedési Múzeum felé vettük az irányt. Ez volt a második nagy élményem. Az egyetem közlekedési sza­kára jártam, így minden odakapcsolódó téma élénken érdekelt.

A nagy, 22 500 négy­zetméteren elterülő park előd­je egy 1914-ben megnyitott közlekedési kiállítás volt, amit később egy zürichi Vas­úti Múzeum követett. A hely­szűke a luzerni múzeum alapítására sarkallta az ille­tékeseket. A monumentális tárlat bemutatja a közlekedés fejlődését. A Svájci Köz­le­kedési Háznak, az ország leglátogatottabb múzeumának voltak hagyományos részei, a vasúti közlekedés, a városi közlekedés szépen felújított járműveibe fel lehetett menni, mindenhez hozzá lehetett nyúlni: ez az interaktivitás akkor még Magyarországon ismeretlennek számított.

Kü­lön említem a repü­lő­gépek bemutatóját s a hajó­zástörténeti szekciót. Az előbbinél a mintegy har­minc eredeti gépmadár – a leg­régebbi egy 1909-ben épült Dufaux 4 – is teljesen felújítva várta a látogatókat, az utóbbinál történelmi dara­bokban gyönyörködhetett a szemlélő. A sor az űrutazással végződött.Mára a múzeum igazi oktatási központtá vált. Is­koláscsoportok interaktív kiállításokon ismer­ked­het­nek a múlttal és a jövő­vel, az intézmény számos kon­­ferenciának ad otthont. A promóciós munkája is pél­­dás, első kérésre meg­számlálhatatlan fotót bo­csátottak a rendel­ke­zésemre. A fényképeket szem­lélve, a lá­tottak igencsak eltérnek az 1994-es emlékektől.