Lhásza talán legtöbbet nyújtó, mert az egykori Tibetet leginkább idé­ző része a Dzsokhang és a kö­rülötte elterülő – részben meg­maradt – Barkhor út, a város spirituális szíve, bármennyire is megnyirbálták az eredeti álla­potát. A Dzsokhang egy hetedik századi tibeti buddhista templomegyüttes és gelug is­kolakolostor, az egész állam legszentebb temploma és helye. Szongcen Gampo – az egyesített Tibet első királya – építtette 640 körül, egy különleges Buddha-szobor tiszteletére, amelyet Bhrikuti nepáli hercegnő, az első felesége hozott Tibetbe. Különben neki tulajdonítják a buddhizmus elterjedését ebben az országban. Aztán Szongcen Gampo második felesége, egy kínai hercegnő szintén Buddha-szobrot hozott ide, amely ma is megtalálható a templomban.

Az előtte levő tér és a körü­lötte húzódó körülbelül egy kilométer hosszú utca talán a legtöbbet őrzi az egykori Lhásza külle­méből és hangulatából. Itt találkoztunk a legtöbb tibetivel, akik ma is ide járnak imádkozni, ez a legfőbb zarándokhelyük. Sokan közülük a legnagyobb alázatossággal közelednek e szent helyhez: hason csúsz­nak és gyakran földhöz verik magukat. Valamennyire per­sze igyekeznek védeni testi épségüket e szá­munkra nem mindennapi és nekik sem könnyű mutatvány közben: térdvédőt használnak, a kezükre pedig cipőszerű, szö­gekkel ki­vert alkalmatosságot húznak. De így sem egyszerű, amit vé­gigélnek egy ilyen úton. Ám úgy tűnik, fontos nekik a szenvedés, mindig is az volt, és ez mai napig megmaradt a vallásos tudatukban. Valójában még észszerűség is van abban, ha valaki minél hamarabb sze­retne eljutni a nirvánába, hogy ne kelljen többé újjászületnie és itt a földi lét gyötrelmeit újra és újra végigélnie. Ezért érdemes egy életben sokat imádkozni, meditálni és szenvedni, ami esetleg lehetővé teszi, hogy ezzel a paradicsomba jus­sanak. Ma­gam is láttam ilyen gyakorlatot végzőket nemcsak a Barkhor téren, hanem más helyütt is. Ez számomra egyértelműen azt jelzi, hogy minden külső látszat és sok kényszerítő körülmény ellenére sem sikerült még, szinte há­romnegyed évszázad után sem, teljesen kiölni a tibetiek ősi hitét és megszüntetni spirituális életét.

Amiről ma nem igazán tu­dunk, lehetséges, hogy el is tűnt, az egy furcsa, számunkra szinte felfoghatatlan, sajátos remeteéletmód. Közismert, hogy a lámáknak – és így, gon­­dolom, minden hithű tibe­ti buddhistának – köte­les­­sége néha el­vonulni a világtól és valamennyi időt teljes magányban, medi­tá­cióval, imádkozással és kon­templációval tölteni. Ennek egy szélsőséges formájáról, melyről a múlt században ott jártak közül többen is írtak, én Benedek István könyvében olvastam, miszerint léteztek, valószínűleg már csak múlt időben, szent életű remeték, akik több évre, sőt, egyesek egész életükre egy-egy barlangba temetkeztek, többet nem be­széltek, és csak minimális ételt és vizet vittek néha nekik. Arról nem regél a fáma, hogy hova jutottak elmúlásuk után – nem merem a halál szót használni.

A Barkhoron láthatók a jellegzetes tibeti házak: leg­feljebb kétemeletesek, fe­hérre meszeltek, és sajátos rá­­csos ablakaik vannak, fö­löttük fodros díszítéssel. Mi is egy ilyenszerű épületekkel sze­gélyezett utcában laktunk, de a szállodánk más volt, és még sok új épületet láttunk mindenfelé. Azt sem tudtam mindig eldönteni, hogy eredeti házakat vagy utánzatokat látok. Fájdalmas volt. Leg­fáj­dalmasabb a hatalmas tér, Tibet békés felszabadításának emlékművével, amely való­jában a kínai uralom és a tibeti kultúra elnyomásának szimbóluma. Mert ugye minden viszonylagos.