AStudio 9 elnevezésű művészcsoport immár közel húsz esztendeje, 2006-ban alakult meg Csíkszeredában Bara Barnabás, Botár László, Gergely Zoltán, Mezey Ildikó, Nagy Ödön, Szabó Árpád, Turcza László, Váncsa Mónika, Xantus Géza részvételével. Azóta Botár László, Mezey Ildikó, Turcza László már  nem tagjai a csoportnak, Nagy Ödön csak alkotásaiban, egyetlen könyvben és sok-sok emléktöredékben van közöttünk. Az évek során azonban csatlakozott a Studio 9-hez Ráduly M. Piroska, Váncsa Mónika, Gergely Miklós Csaba, most végül is heten állítanak ki, de senki nem kéri rajtuk számon, hogy miért nincsenek kilencen, a Studio 9 amolyan márkanév maradt, amely arra utal, hogy tagjai, valamennyien, folyamatosan dolgoznak, kiállítanak, nem egy közös felfogású iskolát képviselnek, hanem a szakma, a hivatástudat, az igényes alkotás, a közös kiállítási megjelenés igénye köti össze őket. Hosszabb-rövidebb ideig tagja volt a csoportnak még Balla Tibor, Botár László, Keresztes Györgyi, Kristó Róbert, Mezey Ildikó, Nagy Ödön, Tompa Bors Eszter és Turcza László.

Az elmúlt közel két évtized alatt alkalmam volt követni a csoport majd valamennyi tagjának a pályáját, jól észrevehető, hogyan alakultak jól megkülönböztethető alkotói egyéniségekké, és ho­gyan illeszkedtek be a változó és egyre sokrétűbb erdélyi magyar képzőművészet folyamataiba. A mű­vészek közül sokan jelentkeztek már többször is egyéni kiállításokkal, könyvek és albumok je­lentek meg róluk, ugyanakkor többen értékes pedagógiai vagy művészetszervezői munkásságot is folytatnak, ami egyben azt is jelenti, hogy ez a lehető legszerencsésebb eset: a mindennapok megélhetési lehetősége nem válik szét élesen az alkotástól, hanem kiegészíti azt.

Szeretnék néhány szót szólni a kiállításon fel­sorakoztatott munkákról. Aki feljön a lépcsőkön, annak mindenekelőtt Szabó Árpád festményeibe ütközik a pillantása, és ha ismerte eddigi munkáit, akkor rájön arra, hogy a művész eddigi keresései, kutatásai révbe értek, A tó szelleme című látomásos színvilága összességében és részleteiben is képes megfogalmazni azokat a vizuális benyomásokat, amelyekre, mondjuk, egy magamfajta íróembernek sok-sok oldalra lenne szüksége.

Mellette Ráduly M. Piroska még egyértelműbben nonfiguratív és absztrakt, úgy is fogalmazhatnék, hogy kompozícióin a festészet önálló eszközeiből építkezik, olykor tudatosan, olykor spontánul, ra­cionálisan vagy érzelmi szempontok alapján kö­zelítve meg a kigondolt, de menet közben is át­alakítható témát. A valóság a művészetben a szín és az érzelmek összhangja. Valamikor így fogalmaztak az absztrakt művészet nagyjai, és azt hiszem, hogy ez a néhány szó különösen jellemző a képeire.

Ráduly M. Piroska mellett egy nem akármilyen szoborral, vagy inkább így nevezném, fém tér­plasztikával találkozunk. Cerberus, avagy Kerberosz a görög mitológiában az alvilág bejáratát őrző háromfejű kutya, de napjainkban sok-sok lehetséges, áttételes értelmezéssel. Gondoljuk csak el, hogy minő akadályokkal kell megküzdenünk a mindennapi életben, az intézményekben vagy akár logikus gon­dolkodásunkban, amikor szeretnénk legyőzni a nem csupán ijesztő, hanem átalakuló, olykor kimondottan erőszakos, ravaszdi és fondorlatos fizikai vagy szellemi őröket.
Gergely Zoltán rozsdafoltos, a tér klasszikus ará­nyait megtörő kompozíciója, összetett formája is erre utal.

Vele szemben Bara Barnabás szobrai a maguk feltűnő expresszivitásában leginkább az emberi szen­vedésre utalnak, amikor a tehetetlen fájdalom, de az égi segítségkérés is tükröződik az arcon és a mozdulatokban. Az aszály – ez a neve két szobornak, ámde ha éppen a napjainkban tomboló természeti jelenségekre gondolunk, akkor nyugodtan oda­írhatnánk az árvíz szót is, ugyanis a szobrász az emberi érzésvilág egyik egyetemes összetevőjét, a fájdalmat fogalmazta meg.

A következő falon Váncsa Mónika egy síkba állított kompozíciói a maguk jelzéseivel, jelképeivel, me­taforáival úgyszintén az egyetemességet fe­sze­getik. Akár a Sorsok, akár az Ábránd válaszokat keres és próbál adni az örök emberi kérdésekre, és teszi ezt korántsem komoran, hanem az ötletesség, a játékosság nyelvén.

Mellette Gergely Miklós Csaba virágcsendélet-variációi első pillantásra mintha a tizenkilencedik századból érkeztek volna közénk, a nagy klasszikusok korszakából, ám ha hosszabb ideig meg­figyeljük, felfedezhetjük rajtuk a saját korunkra utaló áttételeket, nem is beszélve arról, hogy a képeknek az éles kontúrokat lebontó, sejtelmes megoldásai még inkább hajlamosítanak arra, hogy oly sok tekintetben homályos világunkra utaljanak, akárcsak a gond- vagy gondolatfelhőben álldogáló szerzetes.

Akik ismerik Xantusz Géza munkáit, és járatosak sajátos sárgás-zöldes-barnás, a fények játékán ala­puló, a vallásra, a transzcendenciára utaló téma- és színvilágában, a legtöbbször még kisebb méretekben is monumentalitást sugárzó alkotásainak  meta­fo­rikus megfogalmazásaiban, most két hasonló expresszív kép mellett felfigyelhetnek az Úton című munkájára, amely nem csupán megújuló színvilágra, hanem kettős dimenziójával az emberi léptékű figurativitásra utal, de továbbra is a lét egye­temességében.

A megyeháza felújítása miatt a Megyeháza Galéria még jó ideig zárva tart, meg kell köszönnünk a Hargita Megyei Kulturális Központnak, hogy Csíkszereda képzőművészeti élete előtt nemcsak szellemiekben, hanem ténylegesen is kinyitotta kapuit.