A magyar tarka klasszi­kusan ket­tős hasz­no­sí­tású marhafajta: tej- és hústermelésre egy­aránt alkalmas. Tenyésztésében olyan alapelveket követnek, ame­­­lyekkel megőrzik az elődök munkáját, ugyanakkor a fajtát a mai igényekhez is fejlesztik – fogalmaz Kovács-Mesterházy Zoltán (medalionképünkön). A szakember szerint már száz évvel ezelőtt is meg­figyelhető volt, hogy a kü­lönböző ré­giókban más-más irányba hasz­nosították a fajtát: volt, ahol inkább a tejtermelés dominált, máshol a hústermelés, és ez mindig a helyi adottságoktól és a piaci lehetőségektől füg­gött. Ugyan­akkor a fajta ha­gyományosan igásállat­ként is használható volt, és fontos szerepet játszott a trágya­termelésben – a trágya, mint a talajélet egyik alapja, a korabeli gazdálkodásban olyan értékes terméknek számított, mint maga a tej vagy a hús.

Tejet is, húst is

A tenyésztés során különböző irányzatok jelentek meg, egye­sek a hagyományos, konzervatív génmegőrzésre he­­lyezték a hangsúlyt, mások a piaci igényekhez igazodó fejlesztésre. 
– Mi a Magyartarka Te­nyésztők Egyesületénél azt valljuk, hogy a génmegőrzés és a fajtafejlesztés nem zárja ki egymást. A cél az, hogy a fajtát úgy tartsuk fenn, hogy köz­ben piacképes, gazdaságosan tart­­ható állat maradjon. A ge­netikai értékek megőrzése nem öncélú: a tenyésztés lé­nyege, hogy a rendelkezésre álló örökletes tulajdonságokat a változó gazdasági és kör­nyezeti elvárásokhoz igazít­suk – fogalmaz Kovács-Mesterházy Zoltán. Felidézte a néhai dr. Bodó Imre professzort – az ő nevéhez fűződik a hí­res magyar szürke marha meg­mentése –, a génmegőrzés egyik legelismertebb szakte­kin­télyét, aki úgy vélte, a magyar szürke marha esetében elkövették azt a hibát, hogy miközben megőrizték az ősi típusokat, nem indult el pár­huzamosan egy húsirányú tenyésztés is. Ha az elmúlt évtizedekben ezt a vonalat is következetesen fej­lesztették volna, ma a magyar szürke mellett létezhetne egy olyan változat is, amely a nemzetközi piacon is ver­senyképes húsmarhaként áll­ná meg a helyét. – A pirostarkánál nem szeretnénk ezt a hibát elkövetni. Ezért a kettős hasznosítású és a hús­­irányú tenyésztési irány párhuzamosan működik. A cél, hogy a fajta továbbra is sokoldalúan használható ma­radjon tejtermelésben és hús­termelésben egyaránt – nyo­matékosítja a szakember.

A magyar tarka „Trianonja”

A múlt század 70-es éveiben Magyarországon elindult a sza­kosítási program, amely az állattenyésztés teljes rend­szerét átalakította – Kovács-Mesterházy szerint ez a prog­ram nem arra épült, hogy a meglévő magyar fajtákat ne­mesítsék, hanem inkább arra, hogy azokat idegen faj­tákkal váltsák fel.
– Ez volt a magyar tarka tenyésztésnek a Trianonja – állapítja meg a szakember: a magyartarka-állományt hát­térbe szorították, sok helyen pedig teljesen lecserélték Holstein-fríz fajtára. – Mi, ma­gyarok gyak­ran haj­lamosak va­gyunk kül­­­­földi mintákat „maj­molni”, ahelyett, hogy a saját értékeinket hasz­nosítanánk. Egy anekdota jól példázza ezt: a múlt szá­zad elején egy magyar arisz­tokrata Angliából hozatta az automobilt. Amikor a hazai kocsigyáros ezt szóvá tette, az volt a válasz: „Mert idehaza nem tudnak jó kocsit készíteni.” A gyáros ekkor engedélyt kérve szétszedte a járművet, melynek belső részén ott állt a felirat: „Kölber testvérek kocsigyára, Budapest”.
Kovács-Mesterházy jó irány­nak tartja, hogy az utóbbi években újraindult a pirostarka húsirányú tenyésztési prog­ram­ja Magyarországon, aminek már kézzelfogható ered­­ményei vannak. Szerin­te a fajta teljes mértékben ver­­senyképes a limousin, charo­lais, angus, Blonde d’Aquitaine fajtákkal. 
– A magyar tarka ver­seny­képes, világ­viszony­lat­ban is, főleg itt a Kárpát-me­dencében, mert nagyon fontos a röghatás, hisz minden fajta, ahol kinemesítették, ott tudja a legjobbat kihozni magából, mert azokhoz a klimatikus és talajviszonyok­hoz adaptálódott, amin kine­mesítették. Így a magyar tarka egyik legnagyobb erénye, hogy kiválóan alkalmazkodik a Kárpát-medence változa­tos természeti adottságaihoz. Iga­­zi „hazai fajta”: az Őrség zöld legelőin, az Alföld szá­razabb, szikes területein és a székely hegyek között egyaránt megbízhatóan telje­sít. A limousin, a charolais vagy az angus fajtákkal szem­ben nagy előnye még a tejtermelés, amiben az összes húshasznosítású fajtát veri – egyik sem tud annyi tejet ter­melni húsmarhaként, mint a magyar tarka. Már­pe­­dig a borjúnevelésnél, főleg az el­ső időszakban, nagyon fontos az, hogy a tehén­nek legyen megfelelő tej­termelése. A magyar tarka érté­két nemcsak genetikai adott­ságai adják, hanem gazdaságos tarthatósá­ga, jó takarmányhasznosí­tása és hosszú távon is fenn­tartható teljesítménye, amely a változó éghajlati és gazdasági viszonyok kö­zött is megbízhatóvá te­szi a fajtát a Kárpát-me­den­cei állat­tenyésztésben. A ma­gyar tarka olyan „fut­ballis­ta”, aki kitűnően teljesít hát­védként, csatárként meg kö­zéppályásként is – állapítja meg a szakember.

Évente egy borjú

A pirostarka tenyésztésének titkait boncolgatva Kovács-Mes­terházy Zoltán úgy véli, a munka azzal kezdődik, hogy meghatározzuk, milyen irányba akarjuk vinni a tenyésztést: a tejet, a húst vagy a kettős hasznosítást szeretnénk elő­tér­be helyezni. Majd azt kell átgondolni, hogy ehhez milyen technológia, tartási kö­rülmények, takarmánybázis, infrastruktúra és támogatási lehetőségek állnak ren­del­kezésre. Ezek alapján lehet reálisan megfogalmazni a célt.
Általános elv, hogy a tehén minden évben adjon egy borjút – az ikreket meg lehetőleg felejtsük el. Ez a gazdaságos tartás alapja. Ha a tehenet jól takarmányozzák, rendszeresen ellik és egészséges borjakat nevel, ez már önmagában a siker kulcsa. Fontos a könnyű ellés is. Gyakran hallani, hogy a magyar tarkánál sok a nehéz ellés, de ez nem a fajta hibája, hanem a nem megfelelő tartási és takar­mányozási technoló­giáé. Meg­felelő kondícióban tartott, jól mozgatott te­he­neknél ez a probléma nem jellemző. A tenyésztési célok között szerepel az is, hogy a tehén nagy testű, de jól izmolt legyen, hiszen a piac a hosszú, izmos, jól formált testfelépítést keresi. A jó növekedési erély mellett fontos a szelíd, ke­zelhető vi­selkedés, és egyre inkább előny a szarvatlanság is. Ez nemcsak a biztonság miatt lényeges, hanem azért is, mert a szarvtalan állományokban kevesebb a sérülés, nyugod­tabbak az állatok, és a ke­zelések is egyszerűbbek. 
A magyar tarka átlagos nö­vekedési erélye 1400 gramm na­pi súlygyarapodás, ami nö­velhető, de csak ki­egyensúlyozott ta­kar­má­nyo­­­zással és helyes me­­nedzsmenttel, ugyanis a túl­zott abrakolás káros lehet, mert elzsírosodáshoz, máj- és emésztési problémákhoz vezethet, ezért mindig a gaz­daságosság és az állat jóléte közti egyensúlyt kell meg­találni. 
A tenyésztés sikerének alap­ja az adatgyűjtés és az adatelemzés. „Aki tenyészt, annak adatmániásnak kell lennie”: rögzíteni kell minden teljesítményt – tejmennyiséget, növekedési adatokat, ellési adatokat, küllemi bírálatot –, mert ezek alapján lehet meg­alapozott tenyésztői dön­téseket hozni.
És nem elég az aktuális termelési számokat nézni: fontos az is, hogy a felmenők és a leszármazottak milyen teljesítményt nyújtottak. Egy állat nemcsak önmagában, hanem genetikai hátterével együtt értékelhető. A húshasz­nú tenyésztésben különösen lényeges, hogy a kiválasztás több generáció adataira épül­jön, így biztosítható, hogy a jó tulajdonságokat az utódok is örökítsék. Aki tehát komolyan tenyészt, annak adatokra és türelemre van szüksége. A te­nyésztés nem a gyors sikerek „sportja”, aki kapkod, az előbb-utóbb veszít, mert az állatnak idő kell, hogy fizikailag és genetikailag is „megérjen” a tenyésztésre. Inkább később kezdjük el használni a te­nyészállatot, de akkorra már legyen megfelelő testfelépítése, rámája és kondíciója, így lesz belőle hosszú életű, jó örökítő tehén – javasolja a szakember.

Természetes vagy mesterséges megtermékenyítés?

A tenyésztés egyik kulcs­kérdése a fedeztetési mód megválasztása. Két alapvető lehetőség van: természetes fe­deztetés bikával vagy mes­terséges termékenyítés. A ter­mészetes fedeztetés egy­sze­rű és jól bevált gyakorlat, de bizonyos kockázatokat rejt. A mesterséges termékenyítés nagyobb kontrollt biztosít. Pon­tosan ismert a használt bika származása, teljesítménye, kül­le­­­­me és genetikai értéke, így a tenyésztő előre meg tud­ja tervezni, milyen irányba fejlessze az állományt. A mes­terséges termékenyítés­ben hasz­­­­nált bikák ivadékvizsgá­lati és genetikai adatai elérhetők, így a választás adatokra, nem pedig megérzésre épül.
A természetes fedeztetésnél a bika ugyan ismert, de az utódok teljesítménye sokszor csak évekkel később derül ki, a mesterséges megtermékenyítés ezzel szemben gyorsabb te­nyésztési előrehaladást tesz lehetővé.

Türelem és következetes munka

A bikanevelés és -szelekció szintén szigorú szakmai el­vek alapján zajlik, amik azt a célt szolgálják, hogy a magyar tarka fajta genetikai alapja megőrződjön, mi­köz­ben folyamatosan fejlő­dik, és megfelel a modern gaz­dálkodási és piaci el­vá­rásoknak. A jó tenyészbika nemcsak szép küllemű, ha­nem megbízhatóan örökíti a kívánatos tulajdonságo­kat. Ép­pen ezért értékelésénél nem elég a küllemi bírálat, fi­gyelembe kell venni az ősök és az ivadékok teljesítményét is. Minél több generáció adatai állnak rendelkezésre, annál pontosabban becsülhető a bika örökítőértéke. Ma már egy fiatal bika néhány éves korában rendelkezhet ugyan­azzal az értékelési háttérrel, mint korábban egy tízéves, többszörösen bevizsgált te­nyész­állat. Ez gyorsítja a fajta fejlődését, miközben megőrzi annak genetikai stabilitását. 
A fedeztetés szervezésénél el kell dönteni, hogy folyamatos vagy szezonális ellést szeret­nénk. A folyamatos ellés azok­nak a gazdáknak előnyös, akik a borjakat saját nevelésre tartják, míg az értékesítésre termelők számára célszerűbb az ellések összehangolása egy adott időszakra. Így egyszerre nőnek fel a borjak, egyszerre értékesíthetők, és a munka is jobban tervezhető.
A tenyészetek hosszú távú egyensúlyát az biztosítja, ha folyamatosan, fokozatosan tör­ténik a generációváltás, nem pedig egyszerre öregedik el az állomány. A selejtezésnél mindig a tenyészet célját kell szem előtt tartani. Azokat az álla­tokat érdemes kivonni az állo­mányból, amelyek nem vem­hesülnek, gyenge borjakat nevelnek, rossz tejtermelésűek vagy kezelhetetlenek. A te­nyészet így folyamatosan fia­talodik és javul, miközben a genetikai alap stabil marad.
A tenyészállat-nevelés a türelem és következetesség munkája. A legmegfelelőbb, ha az üszők kétéves kor körül kerülnek tenyésztésbe, amikor már kialakult a rá­májuk és a testfelépítésük. Ha túl korán termékenyítjük meg őket, a saját testük építésére fordítanák azt az energiát, amit a vemhesség és a bor­júnevelés igényelne. Ebből gyen­ge fejlődésű, rövid életű tehenek lesznek. Ha viszont megvárjuk, amíg teljesen „kész” az állat, akkor a későbbi ellé­sek és a borjúnevelés is kiegyensúlyozottabb és gazda­ságosabb lesz.
A fajta erőssége – a jó tej­termelés, a kivá­ló hús­mi­nőség, az alkalmaz­kodó­képesség és a hosszú élet­tartam – olyan érték, amelyre a jövő állat­tenyésztése is építhet. A ma­gyar tarka tehát nemcsak múl­­tunk része, hanem a jövő lehetősége is – fogalmaz tétel­mondatot Kovács-Mes­terházy Zoltán.