Testvérek, nem riválisok
A tisztes helytállás volt a cél a székelyföldi hódeszkások számára a milánói-cortinai téli olimpia snowboard-cross versenyen, és ezt mindketten teljesítették: a csíkszeredai Mandel Kata a 24., a székelyudvarhelyi Bartalis Henrietta pedig a 31. helyen végzett. A két székely sportoló összeölelkezett a célban: mint mondták, nem riválisok, hanem testvérek, hiszen gyermekkoruk óta együtt küzdenek, örülnek egymás sikereinek.
Nem teherrel, hittel érkezett a székely snowboardcsapat az olimpiára – fogalmazott Kinda Géza edző. Elmondása szerint már a második edzésnap után látszott, hogy a pálya teljesíthető, a munka összeállt. „Ami tőlünk telt, mindent beletettünk. Figyelembe kell venni, hogy mi voltunk a legkisebb létszámú csapat, de hittünk magunkban, és jó versenyt tudhatunk magunk mögött” – értékelt, hozzátéve: innen már csak felfelé vezet az út.
Mandel Kata számára a célba érés pillanata elsősorban felszabadulást jelentett. „Az utolsó körre már mindent beleadtam, próbáltam élvezni” – mondta a 19 éves snowboardos, aki egy sérülésekkel teli időszak után állhatott rajthoz. Csuklótörés, vakbélműtét – nehéz év volt, az olimpiai szereplés is kérdésessé vált. „Nem adtam fel, és most megengedtem magamnak, hogy boldog legyek” – fogalmazott.
A legnagyobb erőt Kata számára a család jelenléte adta. „A mélypontoknál is ott voltak velem, és most, a legnagyobb boldogságban is” – mondta, felidézve, milyen sokat jelentett számára, hogy a legnagyobb sporteseményen is együtt örülhettek.
Az olimpia egyik legemlékezetesebb pillanata azonban Bartalis Henrietta szerint az volt, amikor Kata megvárta őt a célban, ahol összeölelkeztek. „Mi nem riválisok vagyunk, hanem testvérek. Gyermekkorunk óta együtt húzzuk egymást, együtt fejlődünk, együtt élünk meg örömöt, kudarcot” – hangsúlyozta. Henrietta is sérülésből visszatérve versenyzett, három orvosi ellenvélemény dacára is. „Ha van egy álmod, azért küzdesz, bármilyen akadály legyen is útközben.”
Hol volt, hol nem volt
Ez már a hatodik olimpia, amelyről tudósíthatok, mégis most éreztem először igazán, hogy az olimpia nemcsak sportesemény, hanem logisztikai túlélőtúra is. Az első napokat Milánó városában töltöttük, ahol a gyorskorcsolyaversenyekről tudósítottunk. A nagyvárosi környezet, a modern csarnokok és az olasz lazaság jól megfértek egymás mellett – egészen addig, amíg el nem indultunk a hegyekbe. Az újságírók számára fejlesztett közlekedési applikáció már itt megmutatta valódi arcát: olyan volt, mint a népmesei fordulat – hol volt, hol nem volt. Kinéztük, melyik vonattal jutunk el Veronáig, az alkalmazás generált jegyet, felszálltunk, majd kiderült, hogy nem is azon a vonaton ülünk, amelyiken kellene. A kalauz olaszos vállrándítással közölte: ne foglalkozzunk vele, ez is oda megy, csak hamarabb megérkezünk. Így is lett.
A későbbiekben még kétszer cseréltünk vonatot, majd Antholz–Anterselva előtt húsz kilométerrel összefutottunk Halmágyi Zsolt sportfotóssal, és beültünk mellé az autóba. Milánóból összesen nyolc órát utaztunk, és így is sikerült lekésni a férfi egyéni biatlonversenyt. Ekkor esett le igazán: nemcsak a távolság miatt kihívás eljutni egy olimpiai helyszínre, hanem az olimpiára „optimalizált” tömegközlekedéssel szinte lehetetlen időben érkezni. Pedig ha az ember ránéz a térképre, mindössze száz kilométerről beszélünk – csak közben kétszer kell megmászni egy 2300 méteres hegyet kacskaringós utakon, ahol még a kecske is kankóspálcával jár.
A sífutónyom nyomában
Másnap sífutást terveztünk, hiszen a női 10 kilométeres verseny mindössze öt kilométerre volt a szállásunktól. Reggel észrevettem, hogy sífutónyom vezet el a ház mellett. Nem sokat tétlenkedtem: felöltöztem, elővettem a felszerelést, és kipróbáltam a híres Marcialonga nyomvonalát. Útközben szabadnapos olimpikonokkal futottam össze – portugál, cseh, magyar sífutókkal beszélgettem. Nekem, mint sítájfutó, ez maga volt a paradicsom.
A versenyhelyszíneken a legnagyobb kihívás a parkolás: olimpiai parkolópass nélkül szinte lehetetlen a közelben megállni. Mi végül egy elhagyatott ház kocsibejárója elé tudtunk beállni – akkora mázli volt, hogy utólag sem akartuk elhinni. Nemcsak a sportolóknak, az újságíróknak is jól jön, ha egy világversenyen a szerencse melléjük áll…
(A szerző a Marosvásárhelyi Rádió olimpiai tudósítója)

