A Nagy-Küküllő mellett ki­alakított öreg Séta­tér története sok ked­ves emlék helyszíne. Létre­hozásának gondolata egészen 1882-re nyúlik vissza, ám a kezdeményezés hosszú ideig elakadt. Az évek sodrásában – ahogy lenni szokott – a sok bába között elveszett a gyer­mek.
1889-ben Flórián János törvényszéki elnök állt a kez­deményezés élére: hang­versenyt rendezett a tör­vényszék nagytermében, amely leporolta a szunnyadó terveket. Szép összeg gyűlt össze jótékony célra. A si­ker oroszlánrésze Flórián Helén zongoraművésznőé, de a hang­versenyen közre­mű­kö­dött még dr. Vajda Emil (hegedű), Sil­bernagel Emil (gordonka) és Draskóczy Jenő (zongora) is, akik mind szív­ügyüknek tekintették a városi Sétatér létrejöttét.
Egy ideig ismét feledésbe merült az ügy, majd 1895-ben újra a város égető kér­dései közé került. Mint lenni szokott, most is akadtak lelkes támogatók és ellenzők. A kezdeményezők szerint nem szabadott vissza­riadni a költ­ségektől, hiszen a város tulajdonát képező, szombatfalvi alsó rét minden feltételt biztosított: közel van a városhoz, részben már be is van fásítva – csak séta­utakra, néhány pavilonra, cukrászdára és sörházra lett volna szükség.
Dr. Ráckövy Sámuel, a „szegények orvosa” az egyik leglelkesebb támogató volt. Újra és újra hangsúlyozta: el­kerülhetetlenül szükség van üdülőterek berendezésére; a sétatér és játszóterek fon­tos szerepet töltenek be a köz­egészségügy tekintetében.
A Székely-Udvarhely című hetilap 1895 augusztusában így írt: „A szépítő egyletnek legfőbb teendője volna első­sorban egy sétatér építése. A ter­vek, amint tudjuk, teljesen ké­szen állnak, csak kivitelre várnak.”
1896-ban a fiatalság Ráckövy vezetésével jól sike­rült mu­latságot szervezett Szejke­fürdőn a kialakítandó Séta­tér alapjának javára. 1899-ben pedig három karitatív hangverseny teljes jövedelmét adták át a polgármesternek.

Átadás után

Még négy évet kellett vár­ni, mire 1903-ban végre átadhatták a Sétateret, és közel 300 facsemetét ül­tettek el Szakács Zoltán polgár­mester idejében. Még abban az évben a Korcsolya Egylet is megkereste a városi képviselő-testületet: kérték, hogy a korcsolyázópavilon a Sétatérre kerüljön, s az épí­tési költségekhez a város is járuljon hozzá. Azt szerették volna, hogy az új szezont már ott kezdhessék meg, tóásással együtt.
1907-ben a Sétatér Bizott­ság megállapodott Fábián Jó­zsef fűrészgyárossal, hogy az uszoda felépítését ő végzi el, gőzfürdő létesítését is vállalva. 1912-ig elkészült a zenepavilon, teniszpálya, korcsolyapálya és kerti bútorzat is (16 paddal).
A fejlődést azonban aka­dályok is sújtották:
• 1910-ben annyira meg­rom­lott a Küküllő-híd állapota, hogy le kellett zárni – a Sétatér meg­közelítése nehézkessé vált;
•    1913 augusztusában pe­­dig árvíz öntötte el Szom­batfalvát és a Sétateret, ha­talmas károkat okozva – mindent elölről kellett kezdeni.
A csemetékből azóta öreg fák nőttek. Itt volt hosszú évtizedekig a város egyetlen korcsolyapályája, itt zajlottak az utcák közötti labdarúgó- és teniszbajnokságok. Volt időszak, amikor elhanyagolták – a bozót miatt csak „dzsun­gelnek” nevezték –, de mára ismét rendezett, gondozott arcát mutatja.
A Sétatér része a közös emlékezetnek: a természet, a közösség és a múlt találkozási pontja — olyan hely, ahol mindig történik valami, még akkor is, ha csak csendben ülünk egy padon.

Nosztalgia a csónakház körül

A hetvenes években a sétatéri szórakozások egyik kedvelt része volt a csónakázás. A két városrészt összekötő hídról nézelődve szinte mesebeli táj tárult elénk. A folyó akkor még nem volt ilyen széles, mint manapság, vadkacsák sem úsztak rajta, mégis sokkal tetszetősebb látványt nyújtott a szemnek. A Nagy-Küküllő partján óriási szomorúfüzek nyújtóztak, s ahogy felfelé haladtál a csónakkal, kacsák és libák sokasága tapsikolt melletted. Olyan érzésed volt, mintha egy hajógyári szigeten eveznél.
Fiatalemberek fitogtatták ere­jüket az evezőlapátokkal, mi­közben a leányzók moso­lyogva ültek a ladikokban. A hat­vanas évek közepén – a Nagy-Küküllő partjának rendezése idején – döntöttek úgy az akkori városvezetők, hogy a két híd közötti szakaszt a vízi sportok kedvelőinek kínálják fel. Ekkor épült meg a csónakház a Bartók Műhely közelében, a Küküllő-parton, amely hamar a fiatalok ked­vencévé vált. Jó döntés volt – az elképzelés bevált.
A csónakház létezése azon­ban sokkal régebbi tör­ténet. Szemlér Ferenc Ahol gyer­mek voltam című, 1944-ben megjelent írásában már említi a létesítményt:
„A kollégiumkert felől me­gint csak rozzant fahidacs­kán keresztül jutott vissza az ember a városba. A fo­lyásiránnyal szembenézve a sűrű ágbogakból rakott gá­ton akadt meg a szemem. A felduzzasztott víz partján állott a csónakház, s az előtte lebegő tutajhoz kötve rendszerint egy-két karcsú csónak ringatózott…”
Hogy hol volt ez a korábbi csónakház, azt magam sem tudom – tény viszont, hogy már akkor is létezett.
Az én időmben a csónak­ház valóságos paradicsom volt. A partot szebbnél szebb virágok díszítették, és középen állt a kis mesebeli házikó. A tornyát a Farcádi utcai Gálffy-kúriáról hozták ide. Sokszor csodáltam a hídról a „hadiflotta” forgalmát, és nagyokat álmodoztam a be­tonkorlátnak támaszkodva.
Amikor Csiszár bácsi meg­érkezett, minden áldott nap hullámzani kezdett a Küküllő a lapátok csapásaitól. Tele volt fiatalokkal a part, mindig várni kellett, hogy csónakhoz jussunk. Én először Bandi bátyámmal, Györffy Andrással ültem csó­nakba – óriási élmény volt! Egyedül nem engedtek, mert kiskorú vol­tam.
Felfelé evezhettünk a vasúti híd irányába, de a gát felé tilos volt haladni, mert nagy volt a sodrás. Ennek ellenére min­dig elmentünk a figyelmeztető táb­láig… A csónakház és a kis kikötő gyönyörű látványt nyújtott. Ha foci volt, Csiszár bácsi táskarádiójából Szepesi György hangja szólt: „Kocsis lő… gól!”
A hetvenes évek elején még működött, de egy szép napon vége lett: megkezdődtek a tömbházépítések, a környék átalakult, s a csónakház a csónakokkal együtt eltűnt.
Ahogy Karády Katalin ének­li híres slágerében: „Egy­szer csak mindennek vége lesz…”