Ennek a hullámnak egyik legmarkánsabb és nemzetközileg legelismertebb alakja Reisz Gábor, akinek már első filmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) is érzékeny, szórakoztató és kreatív módon kalauzol el egy budapesti fiatal férfi életébe. Intim, nagyítóval vizsgált mikrokozmoszt mutat, amelyben mégis ott van a kor makrovilága. Második filmje, a Rossz versek (2018) hasonló sémát követ.
2023-as Magyarázat mindenre című alkotása ezeknél explicitebben: markáns és száraz tényszerűséggel, kicsit túlságosan is szájbarágós módon kritizálja a végletekig megosztott, egymás-torkának-ugró politikai beszédmódot egy tinédzser fiú történetén keresztül.

Mindhárom film nemzetközi elismeréseket szerzett, és következesen „ágyazott meg” a rendező legújabb, Földszint című alkotásának, amely idén debütált a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon.

A ház mint mise-en-abyme

A film, történetét tekintve, éppolyan banális szituációval indít, mint a korábbiak: a harmincas éveiben járó, apaságra készülő Kristóf felfedez egy penészfoltot feleségével közös, földszinti lakásuk falán. A festőként sikertelen, irodai alkalmazottként boldogtalan férfi, rettegve attól, hogy férjként és majd szülőként is kudarcot vall, esetlenül, de mániákus elszántsággal igyekszik kideríteni, mekkora a kár, és hogyan orvosolható. De hiába fordul szomszédaihoz vagy a lépcsőházfelelőshöz, mindenhonnan hárítás, ködösítés, értelmezhetetlen reakció érkezik. Ráadásul minél több lakásba, minél több szomszédja életébe lát bele, annál egyértelműbben derül ki: a ház az összeomlás szélén áll. 

A film hagyományos toposzhoz nyúl: a ház mint társadalom metaforát használja „mise-en-abyme”, azaz „tükör a tükörben” motívumként: egyetlen, hétköznapi szituációba sűrít bele mindent, ami a nagy egészről, a magyar valóságról elmondható. 

Az épület emeletei a társadalmi rétegeknek felelnek meg. A fiatal, gyermeket váró család a földszinten, „alul” van, a közös képviselő pedig legfelül, az illegálisan beépített, luxuslakássá alakított tetőtérben. Ő egyértelműen a politikai elitet és az oligarchiát testesítni meg, aki manipulációval, megtévesztéssel vagy fenyegetéssel tartja sakkban az egész lépcsőházat. Akad, aki jutalom reményében a „szolgálatába áll”, más készségesen elhiszi az átlátszó hazugságokat, és olyan is van, aki bár korábban ellenállt, mostanra feladta a „harcot”. De a szomszédság többsége egyszerűen csak érdektelen – beletörődik a folyamatosan romló körülményekbe, és nincs is igénye rá, hogy változtasson.

Groteszk és/vagy realitás?

A film tehát e nihilista szociális berendezkedés és attitűd minden oldalát megeleveníti egyetlen rogyadozó lépcsőházban. És teszi ezt rendkívül szórakoztató módon.

A film eleje kifejezetten hagyományos vígjáték-dráma­ként indul, se képileg, sem dramaturgiai értelemben nem különösebben innovatív. Látványvilága realisztikus, története egyszerű és lineáris. Ám ahogy elkezd kibomlani a konfliktus, és sorra fény derül a lépcsőház (szín)falai mögötti „mutyizásra”, úgy válik mind a narratív szerkezet, mind a karakterek és az egész történeti világ egyre torzabb, groteszkebb káosszá, melyben a végére már nem is merünk/akarunk hinni a saját szemünknek. A főszereplő teljesen elveszíti a higgadtságát (és a fejét), és a többi szereplő viselkedése is egyre szélsőségesebb.

Egyezkedéstől vádaskodáson és fenyegetőzésen át egészen betörésig és fizikai erőszakig fajul a penészes fal ügye. Mindez azonban olyan fokozatosan építkezik, hogy szinte észrevétlenül vezeti át a nézőt a reálisból a groteszk világába.

A valós és a szürreális, szimbolikus események tehát összemosódnak. De ironikus módon, követve az elmúlt egy-két év politikai eseményeit, a kép, melyet a vígjáték a közönség elé tár – még annak legféktelenebb pillanataiban is – tulajdonképpen egyáltalán nem rugaszkodik messzire a jelenkori magyar közélettől.

Egy annyira áthallásos filmben, mint ez, nem lehet eltekinteni ettől. Bár a választások lezajlottak – a film leforgása után, de a bemutató előtt –, és a politikai szcéna megváltozni látszik, a mű relevanciája megmarad. Nem szabad ugyanis – sem a film, sem a társadalom vonatkozásában – pusztán egy pártra vagy egyetlen konkrét helyzetre vonatkoztatni a történetet. A film olyan rendszerek veszélyeit próbálja bemutatni, azok minden humoros és tragikus elemével együtt, amelyek ellehetetlenítik a kritikát és az önerőből történő érvényesülést. A penész, amely lassan átszövi és felemészti a ház falait, nemcsak anyagi vagy működési problémákat jelképez, hanem azt a mentális-lelki zavart és megosztottságot, amely az utóbbi évek közhangulatát jellemezte. A frusztrációtól és rejtett indulatoktól búskomor, gyakran a beletörődést választó társadalmat.

Szembenézés és konfrontáció

Egy penész ette épületet helyrehozni pedig fáradságos munka – a film tehát nem is vállalkozik erre. Bár enyhe optimizmussal zárul, a lépcsőház körülményei egyáltalán nem oldódnak meg, ahogy a főhős, Kristóf története is csak magánéleti szinten fordul jobb irányba.

Ez a végkifejlet arra mutat rá, hogy a társadalmi megbékélés az önmagunkkal és egymással, vagyis közvetlen környezetünkkel való megbékéléssel kezdődik. E békének feltétele nem az elhallgatás, hanem a szembenézés, a nyílt kommunikáció, amely akár konfrontációt is jelenthet. Konfrontációt, de nem egymás torkának esést. 

Reisz korábbi filmjei következetesen ágyaznak meg a Földszintnek. Felsejlik benne a Van... és a Rossz versek személyesebb, sűrített korszellemképe és a politikai szélsőségeket pattanásig feszítő Magyarázat mindenre száraz kritikája is. Egyszerre szókimondó társadalom- és rendszerkritika, de közben képes megőrizni elődei humorát, hétköznapiságát és az abszurd határát súroló világépítést. Szórakoztató és kíméletlenül szembesítő alkotás, mely édes-keserű ízt hagy a néző szájában, de gondolat- és beszélgetésébresztő szereppel is bír. Akár abban is segíthet, hogy elindítsa azt a párbeszédet, amelyre mikro- és makroszinten egyaránt szükségünk van.