– Mindaz, amit átélt a Guillain–Barré-szindróma kapcsán, nagyon személyes. Miért akarta megosztani tapasztalatait a nyilvánossággal, illetve fotós–videós szakember lévén miért épp könyvet írt erről? 

– Először egyáltalán nem akartam megosztani. Terápia-szerűen írtam, ráadásul a kézírás jót tett a finommotorikus mozgásomnak. Aztán megismertem a mostani feleségem, aki elolvasta az írásaim, és azt mondta, hogy ezt másnak is muszáj megismernie, mert ez olyan történet, ami sokakon segíthet. Én inkább dokumentumfilmet szerettem volna készíteni, de az túlságosan költséges lett volna, a feleségem meg addig mondta a magáét, hogy végül megírtam a szöveget. Öt évbe telt, amíg elkészültem vele. Magyarul írtam, azt fordítottuk le németre, és az hamarabb is jelent meg. Magyarul csak pár hónappal később adták ki. De a dokumentumfilm készítésének ötletét sem vetettük el.

– Aki rákeres erre a kórra, megtudja, hogy ritka, alattomos autoimmun betegség, amely tulajdonképpen pár nap alatt teljesen lebénítja az embert. Még mit mondana el a szindrómáról?

– A lefolyása szinte mindenkinél ugyanaz, de vannak eltérések. Két-három nap alatt, amennyiben a beteg nem kap kezelést, teljesen lebénít. Van, aki érez fájdalmat, és van, aki nem; van, aki teljesen öntudatlan, és van, aki végig magánál van. Az én esetem súlyos volt. Nagyon nagy fájdalmaim voltak. Szavakkal nem is lehet kifejezni. Még a rám terített lepedő érintése is elviselhetetlen volt. Amikor az idegek fájnak, az valami teljesen más, elmondhatatlan fájdalom. Azonkívül állandó zsibbadást és égést éreztem az egész testemben. Végig magamnál voltam, végig ott volt annak a beláthatatlansága, hogy mi ez, mi történik velem. Nagyon keveset tudtam aludni, elaltatni sem tudtak. Beszélni nem tudtam, a látásom is elvesztettem, csak hallani tudtam, a szagokat éreztem, és az egyik ujjamat tudtam mozgatni – a kórházban ezzel tudtam kezelni a hívógombot. 

– Mi játszódott le a tudatában eközben?

– Őrjítő volt ez az állapot. Nem azt mondom, hogy küzdöttem ellene, de egy idő után arra összpontosítottam, hogy ezáltal tanuljak türelmet, alázatot, és azt, hogy tudjam elfogadni a kiszolgáltatottságomat. Rengeteget veszekedtem magammal. Lehet, hogy emiatt tudtam ezt túlélni. Arra gondoltam, hogy van választásom, és végig az járt a fejemben, hogy ne most legyen mindennek vége, én még élni akarok. A megvalósítatlan álmaim, a két gyermekem járt a fejemben, és az itthonról vitt konokság, szívósság segített abban, hogy kibírjam. De azért az emberi büszkeségem és egóm teljesen összetörte a kiszolgáltatottság. 

– Mennyi ideig tartott a mozdulatlanság, sötétség?

– Nagyjából három hétig.

– És hogyan kezdődött?

– Egy reggel úgy ébredtem, hogy minden végtagom nehézkesnek tűnt, fájt a hátam, nehéz volt megmozdulni. Először azt hittem, hogy csak fáradtság, vagy „elaludtam” egy ideget. De végig bennem volt az az érzés, hogy ez nem normális, valami baj van. Bementünk a kórházba, ahonnan többórányi várakozás után hazaküldtek azzal, hogy igyak sok folyadékot és pihenjek. Aztán a következő reggel már nem tudtam megmozdítani a kezeim, lábaim, és lassan a fájdalom is kezdett eluralkodni rajtam. Mentővel vittek be a sürgősségre, aztán átszállítottak a St. Pölteni Tartományi Kórházba, Ausztria egyik legjobb neurológiai osztályára. Ahogy megérkeztem, öt-hat orvos vett körül, egyik vizsgálatról vittek a másikra, és utólag megtudtam, hogy ők már az elején sejtették, hogy mi a diagnózis. Aztán az intenzívre kerültem, tíz napig ott voltam – mindezt utólag tudtam meg. Az első napon még fel tudtam ülni, tudtam enni is, de pár óra múlva már nem tudtam megmozdulni.

– Ez nagyjából hat évvel ezelőtt volt, most pedig itt ülünk Csíkszeredában, és beszélgetünk. Hihetetlennek tűnik. Mi változott az életében azóta?

– Rengeteg minden. Hülyeség lenne azt mondani, hogy megváltoztatta az életemet, mert ez nem igaz: ugyanaz az Attila vagyok most is, aki voltam. Csak másképp gondolkodom bizonyos dolgokról. Ami apróság volt régen, most az lett a legfontosabb az életemben.

– Mire gondol? 

– Amikor reggel felkelek, az első dolgom, hogy veszek egy mély levegőt, és olyan őszinte, igazi hálát érzek azért, hogy fel tudtam kelni, amit – ismételten – nem lehet szavakkal kifejezni. Nekem az ehhez hasonló apróságok nagy dolgok lettek. Az, hogy vizet iszom; hogy a feleségem integet, amikor melóba indulok; hogy a gyermekeim átölelnek – ezek lettek a legfontosabbak. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, és nincs időm lényegtelen dolgokkal foglalkozni.

– Hogyan gyógyult meg, milyen volt újratanulni a mozgást?

– Kis léptekkel. Majdnem négy hónapig voltam kórházban. A kezelés működött. Más lett a fájdalom, éreztem, hogy valami változik, és a bal kezemtől indult vissza minden: előbb csak a csuklómat, aztán a karomat is tudtam mozgatni, és fokozatosan egyre jobb lett. Emelgettem a súlyokat az ágyban – fél kilót alig tudtam felemelni –, gyakoroltam a finommotorikus mozgást, és aztán rengeteget jártam fizioterápiára, illetve pszichológushoz is. Fokozatosan, lassan javult az állapotom.

– És a kórház után? 

– Amikor kikerültem, eszméletlen nagy bizonytalanság fogott el. Gyakorlatilag ugyanabba az életbe kerültem vissza, amit azelőtt éltem, és úgy éreztem, hogy nincs értelme ugyanúgy folytatnom a dolgokat. Eldöntöttem, hogy mindent meg fogok változtatni. Nem egyszerre mindent, de szépen lassan átrendeztem az életemet, a gondolkodásom is változott. Bezártam a fotóstúdiót, jelenleg fotóriporterként dolgozom, és szeretem a munkám. A mai napig küszködöm nehéz helyzetekkel, de mindenből megpróbálom a lehető legjobbat kihozni. Hülyén hangzik, tudom, de meg lehet csinálni.

– A könyvének is azt a címet adta, hogy GBS – A lehetőségek útja. Miért?

– Pont ezért, mert bármilyen nehéz valami, mindig van lehetőség választani. Nekem az volt a döntésem, hogy nem adom fel. Ha feladtam volna, akkor lehet, hogy most nem beszélgetnénk itt.