– Melyek a fő kiadói szem­pontok a Bookartnál?

– A kiadónál a munk­a­tár­saimmal megpróbáljuk erőnk szerint a lehető legjobbat nyúj­tani tartalom gondozásában, tipográfiában, nyomtatásban is. Én nagyon szeretek könyvet csinálni: borítót tervezni, tör­delni, elképzelni magát a könyvet, de én is autodidakta mó­don tanultam. Az viszont mindig is fontos volt, hogy a külalakot soha ne rendeljük alá a tartalomnak. Az, hogy e-bookot soha nem készítünk, és csak keménytáblás, többnyire vászonkötéses, vaknyomásos, gömbölyített gerincű könyveket adunk ki, hozzátartozik a könyvcsináláshoz. Ezek egyér­telmű pluszköltségek, amelyet a gondos odafigyelés igényel. Kö­vetkezetesen tartjuk ezeket a jellemzőket, és reménykedünk, hogy egyszer beérik a mun­kánk. Úgy szeretnénk könyvet ké­szíteni, ahogyan azt annak idején feltalálták.

– Ez a kezdetektől fogva így van?

– A kilencvenes évek végén elszomorító volt látni, hogy milyen silány volt a könyvek minősége, nemcsak tartalmilag, hanem a kül­csín szempontjából is. A ki­adóknál volt egy mondás is: „Ha adnak rá pénzt, kiadjuk.” Rettenetes egy könyvkiadó-
nak, hogy ez legyen a krédója, mert sokkal fontosabb lenne egy jól meghatározott arcél. Marosvásárhelyen a Látó szer­kesztőségében beszél­gettünk Kovács András Ferenccel, Láng Zsolttal és a bátyámmal, Hajdú Farkas Zoltánnal arról, hogy egyáltalán elképzelhető-e egy gazdasági alapon működtetett kiadó létrehozása, amely nem pályázatokból él. Így alakult meg 2004-ben a Bookart, ha­talmas reményekkel. Már meg­alakulásakor az volt a sze­rencséje, hogy szenzációs mun­­katársai voltak. Az említett három személy természetesen bábáskodott a kiadó fölött, de utána sok magyarországi ba­rátunk is úgy látta, hogy ér­demes odafigyelni a Bookartra. Már az elején tudtuk, hogy oda kell figyelni, hogy minőségi irodalmat adjunk ki. Ez most is szempontunk: szinte csak szépirodalmat adunk ki, egy-két kivétellel. Volt egy időszak, amikor gyermekirodalommal is foglalkoztunk, de úgy ítél­tük meg, hogy túlságosan ener­giaigényes az a fajta pia­ci konfrontáció, amely a gyer­mekirodalomnál zajlik. Egy másik, általam fontosnak tar­tott szempont az, hogy egy igazi kiadó verseket is ad ki, és figyel arra, hogy lehetőséget adjon az alkotóknak. Igaz, manapság nagyon nehéz el­adni a versesköteteket, mert nincs akkora piaca, mint a regényeknek, novelláknak. Egy másik vezérelvünk, hogy egy könyv akkor van kész, amikor kész van, és nem akkor, amikor egy rendezvényen be kellene mutatni, mert még az utolsó korrektúrázásnál is mindig kerül hiba. Márpedig mi igyekszünk hibátlan könyveket letenni az asztalra.

– Említett pár személyt, de még kik a Bookart munka­társai?
– A kiadónak nincs alkal­mazottja, ami tudatosan vállalt helyzet, mert arra ad lehetőséget, hogy a le­hető legjobb emberek­kel dol­gozzunk együtt. Most na­gyon sok személyt kellene fel­­soroljak, de nem teszem. Ha valaki megfigyeli a Bookart ki­adványait, láthatja, hogy kik azok.

– Aki végignézi a kiad­ványokat, azt is láthatja, hogy a magyar szerzők kötetei mellett számos műfordítást adnak ki, sokszor olyan bestsellereket, amelyek meglepően nagy válla­lásnak tűnnek kis kiadó számára.

– Fontosnak tartjuk a mű­fordítások kiadását is, mert a magyar olvasóknak elérhetővé kell tenni olyan műveket, amelyeket egyébként nem biz­tos, hogy elolvasnának. Egyébként szerintem a mű­fordítás tulajdonképpen egy másik nyelvre átírt szöveg, ilyen értelemben nem is for­dítás, hanem újraalkotás, de nem az én tisztem ebben a kérdésben dönteni. Min­denesetre nekem fontos volt, hogy műfordításokat is ki­adjunk, a tartalom ugyanis garantált, és bármilyen nagy legyen egy kiadó, messzemenő érdeke, hogy egy idegen nyelvű fordítást eladjon. Ér­de­kességként elmondom, hogy amikor angol vagy spa­nyol kiadókkal tárgyalunk, rögtön felmerül a kérdés, hogy harminc-, ötven- vagy száz­ezres példányszámról be­szélünk. Ilyenkor mindig ma­gyarázkodnunk kell, és jön a hazardírozás, mert nekünk jóval kevesebb olvasóval kell számolnunk. Aztán megértik, és nyolc-tíz százalékos ha­szonért eladják a fordítási jogot. Néhány sikert elértünk műfordítások tekintetében is. Emellett, ha megfigyeli, az utóbbi időben egyre több magyarországi szerző mun­káját adtuk ki, ami, úgy gondoljuk, egyfajta sikere ki­adónknak. Valószínűleg ezek azok a tényezők, amelyek talán elmossák azokat a határokat, amik elválasztják az erdélyi kiadót a magyarországitól.

– Ön szerint fontos elmosni ezeket a határokat?

– Egyértelműen. Szerintem nincs erdélyi magyar irodalom, csak magyar irodalom van, hiszen magyar nyelven ír min­denki. Fölösleges az „er­délyi” címke: ha valaki jó író, akkor mindenhol jó és befutott íróként fognak hivatkoznak rá, származásától függetlenül.

– Emellett az Új Kriterion Galériával együttműködve min­den kiállításnak elkészítik a katalógusát is.

– Ez 2011-ben kezdődött, azóta közel hetven kiállítási katalógust állítottunk ki. Na­gyon erősen az eszembe vés­tem Korniss Péternek azt a gondolatát, miszerint szép, amikor egy kiállítást fölraknak és megnyitnak, de utána az alkotónak rém szomorú le­szedni a kiállítást, mert utána nem marad belőle semmi, csak egy katalógus, ha van egyáltalán. Én fontosnak tar­tom, hogy legalább az le­gyen, és ezt töretlenül folytatni is fogjuk.

– Visszatérve az irodalomra: az olvasói igények mennyire befolyásolják, hogy milyen könyvet adnak ki? Milyen vál­tozást látnak az olvasói szo­kásokban az elmúlt két év­tizedben?

– Az olvasók két táborból állnak: vannak az olvasók és a könyvolvasók. A könyvolvasók egyre igényesebbek, mert elég nagy választékból kell ki­szűr­niük, hogy mi az, amit megvesznek, elolvasnak. Az, hogy fenntartjuk a könyvek igényes kivitelezését – a mi­nőségi tartalom mellett –, po­zitívan hat a könyvolvasókra. Úgy készítjük el a könyvet, aho­gyan mi szeretnénk.

– Egy korábbi interjúnkban azt mondta, hogy a kiadó ka­pocs a szerző és az olvasó kö­zött. Milyen felelősséggel jár ez a szerep?

– Kölcsönös tisztelet kell legyen a kiadó és a szerző, illetve a kiadó és az olvasó között is. Azért kapocs, mert a kiadó hozza létre a könyvnek nevezett tárgyat, amellyel a szerző eljut az olvasóhoz. És nem mindegy, hogy az olvasó mit vesz a kezébe. Erre nagyon oda kell figyelni.