– Mi vitte rá először, hogy tudatmódosító szerekhez nyúljon?

– Az otthoni helyzet. Bár a szüleim pedagógusok, sajnos az intelligencia nem mindig párosul érzelmi intelligenciával – nehéz és hosszas válásuk miatt elkezdtek elhanyagolni engem és a bátyámat. Édesanyámnak új élettársa lett, volt idő, amikor öten – a szüleim, a testvérem és az új élettárs – éltünk együtt, a hűtőszekrényre láncot-lakatot tettek, hogy édesapám ne tudjon hozzáférni, elrontották a fűtést a szobájában, aztán ki is tették a lakásból. Született két kisebb féltestvérem, így édesanyám főként velük foglalkozott, közben nem törődve azzal, hogy az élettársa bántalmaz engem, így kénytelen voltam hozzászokni az ellenséges környezethez. Mindezek ellenére kiváló tanuló voltam az iskolában, a nehéz körülmények arra sarkalltak, hogy sokféle foglalkozásra járjak, mert hát addig sem kellett otthon lennem. De a gyermeknek szüksége van szeretetre és odafigyelésre, ha ezt nem kapja meg, máshol – akár nem megfelelő helyeken – kezdi keresni. 2015-ben kezdtünk a bátyámmal szórakozóhelyekre járni, ahol én többnyire hiányos öltözetben, cigarettával és töménnyel a kezemben jártam-keltem. 13 évesen egy 18 éves – mint utóbb kiderült, drogdíler – fiú lett a barátom, s amikor ennek a kapcsolatnak vége lett, egy másik, hasonló fiú mellett kötöttem ki. Ez egy rendkívül abuzív kapcsolat volt, gyermekpornográfiába is keveredtem, előfordult, hogy altatót vettem be és alkoholt ittam rá, ami miatt beutaltak a pszichiátriára, majd jött a marihuána és az etnobotanikus szerek sora. Lógtam az iskolából, majd a drogok miatt másodszor is pszichiátriára kerültem, a harmadik után édesanyám elesett volna a szülői jogától, és engem gyermekotthonban helyeztek volna el. Mindezt a szeretetért, amire annyira vágytam.

– Mi volt a pont, amikor ráeszmélt, hogy gond van és változtatnia kell?

– Már egy ideje éreztem, hogy baj van, de már kétszer megtörtént, hogy amikor segítséget kértem, a pszichiátrián kötöttem ki, így nem volt túl jó tapasztalatom. A második pszichiátriai tartózkodásom alatt azt mondtam, hogy ha ez az élet, nem akarok többet élni. Mivel úgy éreztem, hogy a környezetemben senki nem ért meg, szakemberhez fordultam, végül ez az út vezetett oda, hogy bekerültem a bukaresti Teen Challenge rehabilitációs központba. Ott megváltozott az életem. Ezt követően sikerült elvégeznem a líceumot, s bár gyermekkoromban színésznő szerettem volna lenni, végül a Dimitrie Cantemir Egyetem pszichológia szakára iratkoztam be. Szeretnék adni a világnak, segíteni az embereknek.

– Hogy sikerült maga mögött hagynia a függőséget?

– A Teen Challenge munkatársai és önkéntesei, az ő problémakezelési metódusaik és a hitem segített. A csapat jórészt olyan személyekből áll, akik maguk is átélték a függőséget, emiatt egész másképpen közelítik meg a témát, hisz pontosan tudják, hogy mivel van dolgod. Számomra ez volt a kulcs ahhoz, hogy optimálisan rehabilitálhassam magam. Ez egy nehéz út, újra kellett programoznom a gondolkodásom, a viselkedésem, az énképem, mindazt, ami 15 év alatt rögzült. A családommal való kapcsolat helyrehozása még ma is folyamatban van.

– Mi volt a leszokás legnehezebb pontja?

– Az elmém feletti kontroll visszaszerzése. Volt egy pillanat, amikor rájöttem, hogy bizonyos dolgok, amiket gondolok, ahogyan magamat látom, amik otthon értek, ahogyan a konfliktusokat kezelem – nem normálisak. A legnehezebb az a munka volt, amit abba fektettem, hogy normálisan éljek, hogy folyamatosan emlékeztessem magam a célomra, és hogy miért vágtam ebbe bele. Az agyam az első kudarc vagy negatív esemény után beállt arra, hogy gyenge vagyok, nem vagyok jó, ezt kellett félrerakni és átprogramozni, és valami mást tenni a helyébe.

– Mi motiválja arra, hogy történetével kiálljon fiatalok elé?

– Vállaltam a felelősséget azért, ami történt, és megváltozott emberként tekintek magamra, emellett a gyógyulásom folyamatának is lényeges része, hogy kiállok és nyíltan beszélek. Talán formalitások és skatulyák helyett nekem is csak arra lett volna szükségem, hogy valaki megossza a valódi, ilyen jellegű tapasztalatait, hogy érezzem, nem én vagyok az egyetlen, és hogy ezek a dolgok és az emberek igenis változhatnak.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik kipróbálnák a tudatmódosító szereket, vagy már megtették?

– Azt, hogy ez csak egy átmeneti megoldás a hosszú távú fájdalomra. Én szerencsés vagyok, nálam nem maradtak utóhatásai a drogfogyasztásnak. A függőség olyan, mint egy autópálya: rátérsz, talán van egy mosdó, megálló, letérő, de nem tudsz balra fordulni és visszafelé elindulni. Azt tanácsolnám, hogy ne meneküljenek az érzések és a döntések elől, és sose felejtsék el, hogy van, aki szereti őket.

Az elbűvöléstől a függőségig
A Rotary Klub Csíkszereda és a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság több oktatási intézménybe is elviszi a Drog – az elbűvöléstől a függőségig című, a kábítószer-fogyasztás megelőzése és visszaszorítása érdekében szervezett tájékoztató és tudatosító előadást. Néhány hete ennek a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium adott otthont, ahol Răducanu Mariana Ramona rendőrügynök, a Bűnügyi Elemző és Bűnmegelőzési Osztály munkatársa, dr. Kacsó Jolán sürgősségi szakorvos, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban működő Sürgősségi Betegellátó Egység főorvosa, dr. Domokos Lajos Csaba pszichiáter szakorvos, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház pszichiátriai osztályának vezetője tájékoztatta a jelenlévőket a szerhasználat veszélyeiről, a megelőzés és a segítségkérés lehetőségeiről. A kábítószer-függőséget maga mögött hagyó huszonéves marosvásárhelyi Baratosi Krisztina személyes történetén keresztül osztotta meg tapasztalatait a szerhasználatról és a felépülés útjáról a középiskolás diákokkal.