Elekes Gyula művészetében a sajátosan értelmezett mito­logikus elemek, az egyetemes, felekezetek feletti vallásosság és az emberi lét univerzális kérdései fonódnak össze. Mű­veiben visszaköszönnek a középkori egyházi festészet hagyományai, amelyek kü­lö­nösen az alakok meg­for­málásában válnak érzé­kel­hetővé.
Műveinek középpontjában többnyire az ember áll: arc és test, ábrázolás és képmás, az ember mint teremtmény. Alakjai szoborszerűek, tömb­szerűek, olykor a pogány bál­ványok vagy totemek má­­gikus erejét idézik, arcu­kat pedig gyakran opálos csillogással emeli ki, mint­ha a transzcendencia fé­nye ragyogna rajtuk. Az iko­nográfiai és mitológiai ré­te­gek egymásba fonódva je­lennek meg: a keresztény hagyomány mellett ősi magyar és univerzális szimbólumok, mitikus és mitológiai témák, valamint állatok is feltűnnek.

Kompozícióiban és tér­ke­­­­zelésében megfigyelhető, hogy az alakok gyakran túl­lépnek a kép keretein, tel­jesen betöltve a felületet, szo­borszerű, monumentális je­­­­­­­­­len­­­­létet kölcsönözve az egész képi struktúrának. Ez a kora keresztény térfelfogást idézi, de a testek gyakori absztraháló felfogása már a XX. századi avantgárd irány­zatok gyakorlatait mutatja fel. A háttér és az alakok szer­ves egységet alkotnak: a nép­művészeti, geo­metrikus és organikus mo­tívumokba si­muló emberi fi­gurák mintha abból a közegből születnének meg, amely kö­rülveszi őket, mintha magából a háttérből sarjadnának ki.
A kiállítás anyaga az emberi létezés sokrétűségét és gaz­dag­ságát tükrözi. A tárlat négy fő témakörre épül.

Az első a mindennapi élet­hez kapcsolódó témákat tar­talmazza, az emberi lét földi viszonyait szemlélteti: az em­bernek a családjához, kör­nye­zetéhez, a közösséghez va­ló kapcsolata kerül előtérbe. Ezen témák némelyikében fellelhető az a két szempontú megközelítés, amely egy föl­di, profán témát idealizál és emel a transzcendens szférába. Az Anyaság című al­kotás vizs­gálatakor egyér­tel­műen eszünkbe juthat a középkori keresztény iko­nográfia Maiestas Do­mi­ni (Az Úr Dicsősége) áb­rázolásrendszere. A képtér felső részén elhelyezkedő, na­gyobb alakról első pillantásra az Úr vagy Szűz Mária ké­pét vélhetjük felismerni, alatta pedig Krisztus jelenik meg. A cím azonban óva­tos­ságra int és eloszlatja nagyszabású és biztosnak hitt megállapításainkat: nem en­ged kizárólag vallásos ér­telmezést, és árnyalja a korai vizuális asszociációinkat. Az Anyaság ugyanis általánosabb értelemben az emberi, földi anyaságot is jelöli, és ezzel a mindennapi tapasztalat szintjét emeli a szent dimenziójába. Az alkotás így valósítja meg az anyaság apoteózisát, azaz mind az isteni, mind a földi dimenzió­ban kiemeli az anya­ság jelentőségét és mél­tóságát.
A második témakör a lé­lekkel, az álmokkal, a vágyakkal és olyan elvont fogalmakkal kapcsolatos, mint a remény és az öröm. Az Ébredezés című alkotás központi eleme egy stilizált figura, arca kiemelkedik a kompozíció többi eleméből. Az alak mintegy „úszik” a kép­téren: végtagjainak elnyújtott formái visszatükrözik a kép többi organikus ritmusát, mintha egy nagyobb, közös térből bontakozna ki rövid pillanatra. A triptichonszerű tagolás vizuálisan érzékelteti az idő folyamatát – múlt, je­len és jövő –, miközben a fi­gura „felébredése” a közös tudati mezőből az élet állandó változásának és körforgásának univerzális élményét is felidézi.

A harmadik témakör hit­világunk mitológiai ihletésű alakjai, témái köré szerveződik. Itt a hitvilágnak a mű­vész által sajátosan, tágan értelmezett alakjaival ta­lálkozhatunk. Ezek nem­csak mitológiai sze­rep­lők megjelenítéseiként fog­hatók fel, hanem belső vilá­gunk figurális, absztrahált ki­­ve­tüléseiként is. A Táltos című alkotáson egy stilizált alakot láthatunk a képtér közepén, fölötte a napkoronggal. Az alak mintha több rétegből álló pólyaszerű anyagba lenne burkolva, mely­ből csak a teste közepén levő, fekete sámándobot tartó két kézfeje és a feje válik ki élesen, jól artikuláltan. A sámándob sö­tétje a hétköznapi ember számára nem felfogható, ti­tokzatos, ismeretlen tudásra utalhat, amelyet a sámán vé­delmezőn tart maga előtt. Ez a gesztus egyszerre takarja el a nézők elől a rejtett tudást, de ugyanakkor azt a jelentést is magában hordozza, hogy mindenki maga találja meg a saját szempntú tudását a világról, igazságról, hitről, és vigyázzon arra, őrizze meg.
A negyedik témakör az eddigi hármat foglalja egy keretbe az idővel, annak mú­lásával, körforgásával, az élet különböző szakaszaival kapcsolatos alko­tások formájában… A Sic transit gloria mundi című alkotáson a képtér két oldalán falevélformák lát­ha­tók. Egyes leveleken emberi jellegű arcok rajzolódnak ki, másokon elmosódott, ne­hezen azonosítható formák sejlenek fel, míg a többi a barna és kék árnyalataiban bontakozik ki. A motívum a mulandóság allegóriájaként értelmezhető. A levelekbe rej­tett arcok egyszerre idézik fel az egyéni emberi sorsot és a kollektív lét tapasztalatát, amelynek vé­gessége elkerül­hetetlen. A mű címe megerősíti a képi üzenetet: a halandóság és a hanyatlás nem csupán az egyénre, hanem az egész emberi civilizációra vo­natkozó tapasztalat.

Elekes Gyula műveinek vi­lága két nagy sík mentén értelmezhető – két olyan ré­tegben, amelyek folyamatos párbeszédben állnak egy­más­sal. Ezt a kapcsolatot Mircea Eliade gondolatával tud­nám megragadni, aki A szent és a profán című művében arról ír, hogy a vallásos ember földi, mindennapi életét mindig a transzcendenssel, a szenttel való összefüggésben éli, és ezáltal határozza meg önmagát. Itt az általános értelemben vett vallásosságra kell gondolni, arra a hozzáállásra, ami a földi életünk folyásában min­dig va­lami sorsszerűt, a gondviselés által elénk tárt értelmet keres.
Az egyik alkotói sík az emberi élet világához kap­csolódik: a lélek állapotaihoz, az érzésekhez, az élet sza­kaszaihoz, valamint az em­ber és környezete, az ember és embertársai közötti kap­csolatokhoz. Ezekben a mű­vekben a hétköznapi emberi lét válik láthatóvá.
A másik sík ezzel szemben – vagy inkább ezzel összhangban – a transzcendencia, a szakrális dimenzió világa felé nyit. Idesorolhatók például azok az alkotások, amelyek a művész által sajátos módon, mégis tágan értelmezett mitologikus hitvilághoz kapcsolódnak. Jól látható, hogy Elekes Gyula nem szorítja művészetét egyetlen hagyomány keretei közé. Mű­vészete tehát egy sajátosan értelmezett hitvilág lenyomata: egyszerre személyes és egye­temes, egyszerre emberközeli és transzcendens.
A Quo vadis?, vagyis Merre tartasz? kérdés az emberi lét alapvető dilemmáit fogalmazza meg: honnan jövünk, kik va­gyunk, és merre tartunk. A ki­állítás anyaga a mindennapi élet viszonyrendszereit, az em­beri álmok, vágyak és érzelmek világát, valamint a hit és a spirituális dimenziók sokszínű vizuális értelmezéseit tárja elénk. A bemutatott mű­vek arra ösztönözhetik a nézőt, hogy saját életének kontextusában szemlélje és értelmezze azokat, miközben elgondolkodhat lé­tezésének múlt­járól, jelenéről és jö­vő­jéről. Így a tárlat nem csupán látványt kínál, hanem párbeszédre, önreflexióra és belső iránykeresésre invitál minden látogatót.

A Csíki Mozi kiállítóterében október 20-ig látogatható ki­állítás megnyitószövegének szer­­kesztett változata.