– Állatorvosként dolgozik, emellett egy kétéves kisfiú édesanyja. A család és a karrier mellett az ön számára kiemelten fontos a sport. Ez mindig így volt?

– Tíz éve kezdtem el sportolni, ebben is, mint mindenben, édesapámnak nagyon nagy szerepe volt. Egyszer tett egy megjegyzést, miszerint előbb-utóbb az lesz a sorsom, hogy meghízom, ezt kevés nő kerüli el. Rám mindig motiválóan hatott, ha azt állították, hogy nem vagyok képes valamire, így volt ez szakmai téren és a sportban is. Akkor kezdtem el heti két alkalommal cross trainingre járni, rájöttem, hogy mindaz, ami gyermekkoromban lehetetlennek tűnt, igenis lehetséges. Az edzéseken bizonyították be nekem, hogy lehetetlen csak a fejemben létezik, a testem bármire képes abból, amit az agyam diktál – persze csakis fáradhatatlan munka árán. Kislányként fel voltam mentve testnevelésórákról, mert a szüleim úgy vélték, nem erre születtem, gyenge fizikumú és más beállítottságú vagyok. A cross trainingen megtanították nekem, hogy a sportba fektetett munka megtérül, a kemény munka eredménye pedig hétről hétre visszaigazolódni látszott. Végre sikerélményem volt, örömömet leltem az edzésekben, és úgy éreztem, egyre többet akarok kihozni magamból. Rájöttem, hogy az állóképességemen akarok javítani, és szeretnék több időt tölteni a szabadban. Ekkor kezdtem el szaladni: eleinte edző nélkül, egyedül, majd rátaláltam arra az edzőre, aki azóta is segíti a futásban való fejlődésemet. Kialakult a rutin, erőedzés futással, nyáron kerékpárral kombinálva – innentől már csak az időbeosztással kell lavírozni.

– Nemrég eltörte a karját. Hogyan élte meg ezt a balesetet? Hogy ment a felépülés?

– Országúti kerékpározásba kezdtem, ott is gyorsulni kellett, aztán megtapasztaltam, mekkorát lehet repülni (nevet). Vállficam és törés lett a vége, amivel akkora kihagyásra kényszerültem a sport terén, amekkorára sem a terhesség, sem a szülés miatt nem volt szükség. Lassan egy éve nem versenyeztem, most kezd visszatérni a régi formám. Nagyon nehezen éltem meg ezt az időszakot, rendszeresen szaladtam, de az erőedzésekre képtelen voltam. Előtte nagyrészt mindig minden úgy történt az életemben, ahogy szerettem volna, végig sportoltam, amíg babát vártam, nagy súlyokkal edztem mind a kilenc hónap alatt – kaptam is érte kritikát, mivel sokan azt hiszik, hogy áldott állapotban tilos a sport, pedig ez egyáltalán nem így van!

– Mennyire összeegyeztethető a család, a munka és a sport?

– Az egész életem egy órarend, be van tervezve minden napom. Ha valahol egy félórát csúszok, azt az edzésem bánhatja, így nagyon figyelek arra, hogy betartsam az időpontokat. Véleményem szerint minden szervezés kérdése, és mindenkinek belefér az életébe minden, amit igazán szeretne, csak jól kell időzíteni.

– Már több Spartan-versenyen is részt vett. Mit jelentenek önnek ezek a megmérettetések, hogyan készül fel rájuk?

– Mindig fontos számomra, hogy valamire készüljek, mert ha nincs konkrét célom, nem tudok teljes erőbedobással edzeni. Ha van egy cél – esőben, hóban, hajnalban vagy este későn –, a kiadott edzéstervet száz százalékban teljesítem. Fontos, hogy legyen megfelelő edző mellettünk, aki szakszerűen, maximális hozzáértéssel tervezi meg az egész évi felkészülésünket. Rengeteg támogatást kapok az edzőimtől, ismernek és tudják, mikor, mivel és mit lehet kihozni belőlem. Teljesen megbízom bennük, mivel évek óta egyengetik az utamat, tudom, hogy ha lehetetlennek tűnik is az, amit felírtak, azt én meg kell csináljam, mert bennem van, és ők tisztában vannak a képességeimmel. Életem első Spartan-versenye Abu-Dzabiban volt, ahol rácsodálkoztam, milyen „kemények” lehetnek azok, akik a dobogón állnak. Eldöntöttem, én egyszer azon a dobogón akarok állni, és olyan izmos akarok lenni, mint azok a lányok. Elmondtam az edzőmnek a tervet, akkoriban úgy tűnt, még ő is szkeptikus az én dobogós helyezésemet illetően, de mosolyogva adta a leckéket. Pár év edzés után elmentem itthon is egy ilyen versenyre, és negyedik helyen végeztem. Tudni kell, hogy itthon lényegesen kevesebb résztvevő indul egy ilyen versenyen, és kis szerencsével olyan korcsoportba kerülsz, melyben három versenyző indul, szóval így utólag az a negyedik hely nem volt akkora dolog, de ahhoz éppen elég volt, hogy közelebb vigyen a gondolathoz, hogy mindössze egy lépcsőfokra állok a dobogótól. „Edző bá” tudta, miként kell motiválni engem, rögtön megemlítette, hogy el kell menni külföldre, ott majd kapok egy igazi képet a felkészültségemről. Hat hónapig még keményebben edzettem, és beneveztem egy magyarországi Spartanra, ahol ha jól emlékszem, második helyezett lettem. Ma is érzem azt a boldogságot, amit akkor éreztem. Ettől kezdve nyilvánvaló volt számomra, hogy nincs lehetetlen, és kemény munkával bármit el lehet érni. Azóta mindig kinézek egy újabb versenyt (nem feltétlenül Spartanra gondolok, lehet az sima futóverseny, duatlon vagy kerékpár), kitűzök egy újabb célt, s azt igyekszem elérni. Valamiért mindig a dobogó a cél, nem tehetek erről, ilyen maximalista vagyok, de a legfontosabb mindig jobb lenni saját magamnál egy előző versenyhez képest. A Spartan-versenyeknek köszönhetően sokat utazik a család, szerencsémre a férjem is sportol, így ebben is támogatjuk egymást. Mindig versenye van valamelyikünknek valahol, és olyankor az a program. Az utóbbi években versenyeztem már Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon is, ez évente öt-hat versenyt jelent, és általában sikerül a dobogó valamelyik fokára felküzdeni magam. Két éve részt vettem a Spartan-világbajnokságon Abu-Dzabiban, a sivatagi hőség és homok mindennél nagyobb kihívásnak bizonyult számomra, leírhatatlan az a megpróbáltatás, de mindenképpen visszamegyek még, az biztos! 

– Mit üzen a fiatal generációnak, miért érdemes hangsúlyt helyezni a sportolásra?
    
– Szerintem teljesen más ember lesz abból, aki sportol, mivel nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is megedződünk. Az élet minden nehézségéhez másképp állok azóta, amióta sportolok. Mindenre úgy tekintek, mint egy versenyre vagy edzésre, amit teljesíteni kell. Nehéz, de ha hozzákezd az ember, lépésről lépésre egyszer csak befejezi, és nagyon jó érzés a végén! Olyan ez, mint rendet rakni egy kaotikus szobában. Nézed, hogy lehetetlen a végére érni, nem tudod, hogyan fogjál hozzá, de csak az első pár mozdulat nehéz, aztán jó érzéssel tölt el a végeredmény. Az egészség szempontjából is fontos, hogy sportoljunk, hiszen így rengeteg betegség megelőzhető. Azt tapasztaltam, hogy ha meg is betegszem, gyorsabban gyógyulok, mint azok, akik nem sportolnak. Kevesebb jajgató, hát- és lábfájós ember lenne, ha tudatosan sportolnának. A fiatalok körében azt látom, hogy többen elkezdenek valamilyen edzésformát, ám hamar abba is hagyják. Legtöbbször nem kérik szakember segítségét, és tapasztalatból mondom: sajnos egyedül nem fog menni. Másrészt úgy látom, sokan a komfortzónájuk határain belül maradnak, és így bizony nincs fejlődés, az eredménytelen erőfeszítés pedig egyenes út a motiváció elvesztéséhez – ott pedig véget is ér a nagy sportfellángolás. Az, hogy elmegyek edzeni, még nem jelenti, hogy hatásos is… Kicsit mindig „bele kell halni”, és akkor jön az eredmény is. Úgy gondolom, az első három hónap nehézségein kell túllendülni, s ha sikerül ráérezni, könnyen függőséggé válhat az edzés. Ennél jobb szenvedély nincs, azt garantálom!

– Ha bárhová jelentkezhetne Spartan-versenyre, hová utazna legszívesebben?

– Nagyon szívesen kipróbálnék egy amerikai Spartan-versenyt, ez egyik álmom, úgyhogy valószínűleg a közeljövőben megkeresem ennek a lehetőségét. A legfontosabb azonban számomra az, hogy mozogjak, és a mozgásban, amit végzek, örömemet leljem.